Donna Wisemann, Árnyékvölgy egyik legelismertebb bentlakásos középiskolája, s most már én is tagja lehettem ennek az elit intézménynek. A válást követően apám még többet dolgozott, és rengeteg üzleti útra kellett mennie, hogy eltarthasson. Egyáltalán nem tetszett ez az opció, de utólag belegondoltam, otthon se maradhattam egyedül. Így kénytelen voltam beletörődni és rászánni magam, hogy a kedvéért ide jöjjek és beköltözzek. Idegennek éreztem magam, de igazából az is voltam, és ez mindenkinek feltűnt. Méregettek, összesúgtam a hátam mögött. Nem volt megszokott dolog, hogy valaki csak úgy átjön a harmadévesekhez. Megnehezítette a dolgomat az is, hogy a stílusommal kilógtam a sorból. Sosem voltam túl nőies az öltözködés terén. Előszeretettel hordtam szűk farmert kapucnis pulcsival, deszkás cipővel vagy tornacsukával. Az itteni lányok viszont nem rejtették véka alá a külső adottságaikat. Az amúgy is romokban heverő önbizalmamat még jobban a földbe döngölte a megannyi kis csitri megvető tekintete. Így szerezzen barátokat az ember…
    Egy szép októberi este, egyedül kucorogtam a szobám ágyán, mert a szobatársam, Vanessa, a barátjánál volt. Szerencsésnek mondhattam magam, amiért év elején hozzá osztottak be. Bár róla már az első alkalommal tudtam, hogy egy vezéregyéniség, minden fiú álma. Hosszú, sötétbarna haját mindig kiengedve hordta, dobálta, csavargatta a srácok előtt, átható mogyoróbarna szemeivel még a jégszíveket is megolvasztotta. Alakja irigylésre méltó volt: vékony derék, telt keblek, hosszú kecses lábak, amelyeket még jobban kiemelt magassarkúival. Határozott és igen csak nőies lány volt, pont az ellentétem. Velem mindig is kedves volt, sosem parancsolgatott vagy hisztizett. Igaz nem sokat találkoztunk, mert ugye egy népszerű ember élete tele van programokkal. Nem úgy, mint az enyém, amely dögunalom volt.
    Éppen elmélyülten olvastam a Goriot apó-t, mikor valaki kopogtatott.
̶    Szia! Zavarlak?  - kukkantott be az ajtó mögül Martin. Ő volt az az ember, akivel a kezdetektől fogva megtaláltuk a közös hangot. Mondhatni ő volt az egyetlen barátom, akivel az elmúlt egy hónapban lógtam.
̶    Szia! Nem, dehogy. Gyere csak be, úgyis egyedül voltam – intettem.
̶    Martin bejött, és levetette magát mellém az ágyra. Tőlem egy fejjel magasabb volt, de a többi fiúhoz képest inkább csak középmagas. Vékony és szálkás testalkata is csak az átlagosságát erősítette meg. Arcát határozott vonalak rajzolták, melyet sötét haja, világos szemei és csibészes mosolya lágyított.
̶    Mi jót csináltál? – kíváncsiskodott.
̶    Csak olvastam - felé fordítottam a könyv elejét, hogy elolvashassa a címét, majd magam mellé raktam - Van kb. egy hetem az egészre a doga előtt, és gondoltam, hogy nem ártana kicsit belevetni magam a könyvbe. És te, mi járatban?
̶    Gondoltam benézek, mert unatkoztam. Vagyis igazából Aaron-ék küldtek el, mert… mert mit tudom én - grimaszolt - Nem akartam vitatkozni, inkább elhúztam onnan.
̶    Aaron Patton, Martin szobatársa, volt az a srác, akiért minden lány oda volt, köztük én is. A gimi menő szívtipró focistája, azaz a számomra elérhetetlen pasi. Csak sanyargattam miatta magam.
̶    Amúgy most valamelyik nap hallottam, hogy nagyon összevesztél Vanessa-val. Mi történt? - kíváncsiskodtam. Szerettem tudni a körülöttem történő dolgokról. Elég rossz tulajdonság, de én világ életemben kíváncsi ember voltam.
̶    Semmi, nem lényeges - feltűnően nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy csak hazudik.
̶    Biztos? Nekem elmondhatod – erősködtem továbbra is.
̶    Igen, biztos – válaszolta kicsit ingerülten.
    Martin kék szemeit fürkésztem, amit a fekete haja valamennyire eltakart, de nem gondolta meg magát. Nem sokkal később már el is szállt belőle az a különös feszültségérzés és hozta a jól megszokott formáját, amit nagyon megkedveltem benne. Imádtam, hogy ennyire jó fej és humoros. Folyton csak idétlenkedett és viccelt, amin percekig tudtunk nevetni. Nagyon örültem, hogy jóban vagyok végre valakivel, de úgy igazából.
Viszont egy pillanatra fura érzés kapott el, amely az ittlétem alatt elég sokszor előjött.
̶    Mi a baj? – kérdezte aggódóan Martin.
̶    Nem is tudom. Olyan különös hiányérzetem van mostanság – nem néztem rá, csak meredtem magam elé.
̶    Ezt nem egészen értem – mosolyodott el.
̶    Én se mindig. Tudod,nekem még sosem volt úgy igazából pasim, és néha olyan jól esne egy ölelés. Úgy érzem, mikor látom Vanessa-t, hogy nekem semmi esélyem hogy bárkivel is összejöjjek, hisz mindenki odavan érte, és még rajta kívül is, annyi jó csaj van, engem meg… hát, alig vesznek észre az emberek.
̶    Jaj, ne butáskodj már!  Tök jó csaj vagy! – biztatott.
̶    Tudom, hogy csak azért mondod ezt, mert nem akarsz megbántani.
    Martin erre egy hülye fintort vágott, majd elkapta a karomat, és a szobában lévő tükör elé állított.
̶    Nézz már bele a tükörbe rendesen! Gyönyörű hosszú barna hajad van, aranyos arcod és szép, igéző kék szemeid, ráadásul remek alakod van. Nem értem, hogy miért nincs önbizalmad - rázta értetlenül a fejét.
̶    Mert talán a kutya sem foglalkozik velem - vontam meg a vállam. Sosem hittem senkinek, mert nem attól a személytől hallottam, akitől hallani akartam. Meg az is eléggé közre játszott, hogy világ életemben alig akadt őszinte igaz barátom, akire mindig számíthattam. Tavaly sikerült összebarátkoznom pár emberrel, aztán mire végre kezdtem volna megbízni bennünk, már költözhettem is el hazulról a válás miatt.
̶    Lehet, hogy csak te nem veszed észre, mert túlságosan el vagy foglalva Aaron-nel.
̶    Nem is - ellenkeztem.
̶    Á nem, dehogy, csak amikor meglátod, úgy kell összekaparni téged, és mindig csak róla áradozol – forgatta szemeit.
̶    Jó, de ezt nem értheted. Úgy érzem, hogy nekem szükségem van Aaronre, hogy hozzám tartozik, hogy egyek vagyunk. Igazából viszont tök mindegy, mert Aaron is keresztülnéz rajtam, ahogy mindenki más. Barátaim sincsenek – akaratlanul is, de kitört belőlem az önsajnálat. Gyenge lelkemnek köszönhetően sokszor estem bele ebbe a mély gödörnek mondható állapotba.
̶    Hát ez jól eset, kösz. Végül is én nem vagyok melletted, mi? - sértődött meg Martin, amin nem is csodálkoztam, hisz nekem is fájt volna, ha valaki hasonlóakat mondott volna.
̶    Nem úgy értettem, ne haragudj. Csak kiakadtam és... - nem várta meg a magyarázkodásomat.
̶    Menj csak ahhoz az idióta tapló majomhoz, ha neked ő rá van szükséged. Egyáltalán mit akarsz tőle? Nem is ismered, semmit sem tudsz róla. Egy bunkó, öntelt hólyag, aki minden csajt csak az ujja köré csavar. De tudod, mit? Nem is érdekel, rám ne számíts! - még utoljára villámokat szórt rám szemeivel, azután kiviharzott a szobámból és erőteljesen becsapta maga mögött az ajtót. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem a viselkedésén. Mint egy vulkán úgy törtek ki belőle is a szavak. Felmerült bennem, hogy utána menjek, de végül lebeszéltem magam róla.


Éjszaka alig tudtam aludni, folyamatosan forgolódtam, majd végül felkeltem és ránéztem az órára. Hét órát mutatott. Nehezen, de kikászálódtam az ágyból. Arra a megállapításra jutottam, hogy Vanessa nem aludt ott, mivel az ágya érintetlenül maradt. Gyorsan összekaptam magam, és siettem reggelizni, mert ha az ember szabad helyet szeretett volna találni az étkezőben, akkor bizony sietni kellett. Szerencsére találtam is egy kis pöpec helyet magamnak. Ráadásul a kilátás is nagyon jó volt, hisz pont ráláttam Aaron-re.
    Próbáltam szuggerálni, hogy nézzen felém legalább egyszer, de rám se hederített. Levegőnek nézett, és még talán azt se tudta, hogy létezem. Ez kicsit letört, de azért nem adtam fel. Ebben a pillanatban jött Martin, aki levetette magát elém az asztalhoz, és úgy tett mintha semmi sem történt volna múlt éjszaka. Ugyanúgy köszönt és viselkedett velem, mint azelőtt.
̶    Szia! Hogy aludtál? – kérdezte még egy kicsit kómás fejjel.
̶    Köszi, egész jól –feleltem egyhangúan, és próbáltam a kitakart Aaront figyelni tovább. Nyújtogattam a nyakam jobbra-balra, s ez Martinnak is feltűnt.
̶    Mit nézel ennyire? –fürkésző pillantást vetett rám, majd hátra nézett és abban a pillanatban elöntötte ismét az indulat.
̶    Ja, bocsáss meg… miért nem szóltál, hogy takarom a kilátást? - felpattant és ott hagyott. Csak pislogtam utána, és éreztem, hogy valami nincs rendben vele.


Már vagy két napja, hogy nem is beszéltem Martinnal. Kicsit rosszul esett, hogy nem is keresett és hogy folyton a többi barátjával lógott. Még matekon sem ült mellém, mint máskor. Őt is elveszítettem. Amilyen könnyen összebarátkoztam vele, olyan hamar el is kergettem magam mellől.
    Irodalom órán elmélyültem teljesen a gondolataimban. Visszaemlékeztem az első napra, amikor is félve pakoltam le csomagjaimat a portára, látva a sok új idegen diákokat, az egymást örömmel üdvözülő barátokat, meg az izgatott elsősöket, akik látványosan be voltak zsongva a hely láttán. Szép suli volt, szinte az egyik legszebb a környéken. Két éve építették az épületet, de, mint intézmény már százhúsz éve létezett. A területe óriási nagy volt. Az épület előtt egy kis parkosított részt alakítottak ki, ami pihenésre ideális, de viszont mögötte egy nagyobb erdő húzódott, ami egészen a távolban lévő hegyekig tartott. Maga az iskola öt emeletből állt, ami felülnézetből egy U alakra emlékeztetett. Mögötte lévő épület volt a kollégiumi rész, amit két átjáró kapcsolt az iskolához. Az egyik átjáró a második emeleten, a másik meg a negyedik emeleten volt. Két épület közt volt a tornaterem, és nem messze a sulitól egy nagy sportpálya is. A kollégiumi szobák két személyesek voltak, két ággyal, asztallal, polcokkal, és két óriási nagy szekrénnyel. Szóval igen tágasnak mondható. A sulit jópofa dolgokkal turbózták fel, mint például vadonatúj számítógépek a könyvtárban és az informatika teremben, lift, színházterem, táncterem, konditerem, sőt még játékszoba is volt, ahol lehetett csocsózni, pingpongozni, léghokizni és egyéb más csoportos tevékenységeket is csinálhattak a tanulók. Ez teljesen elbűvölt, akárcsak az elsőéveseket, de már akkor is nagyon ideges voltam, hogy milyenek lesznek az új osztálytársaim. Tisztán emlékszem arra a pillanatra is, amikor az ajtóban megjelent Aaron, szinte bevonult az aulába. Nem volt nehéz nem észrevenni. Már akkor megmozgatott valamit bennem. Teljesen elbűvölt a mosolya, és a tekintete, nem is beszélve a tökéletes napbarnított bőréről és kellőképp izmos testéről, amit mindenki megcsodálhatott még a trikóján keresztül is. S mikor láttam beletúrni a kezét, félhosszú, enyhén kócos gesztenye barna hajába, teljesen odáig lettem.
    Eszembe jutott az is, amikor legelső órára mentem be. Az volt számomra maga a pokol. Mindenki megnézett, de senki nem állt velem szóba. Mikor félénken odaköszöntem nekik, ők alig hallhatóan nyögtek ki valami csá vagy hello féleséget. Ez volt nálam az a pont, amikor is tudtam, hogy nem lesz könnyű ebben az osztályban. A lányok többsége hisztis kis buta liba volt, akik látszólag a legújabb trendeket képviselték. Magas sarkú cipő, miniszoknya, s mélyen kivágott felső… még szép, hogyha az embernek a maradék önbizalma is elszáll az ilyen csitrik láttán. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom nincs a nőiesen öltözködő lányokkal, de ők direkt kirívóan viselkedtek, és pakolták magukat az őket körül vevő öntelt, egoista, sportmániás focista srácok előtt, akikről messziről is láthatta az ember, hogy azt hiszik magukról, ők a tökéletesség megtestesítői. Ki nem állhattam az ilyen embereket, de ez még az osztály egyik felét alkotta, a másik felére már gondolni sem mertem. Stréberek, antiszociálisak és gépmániások, más néven kockák. Tőlem valahogy nagyon messze álltak ezek a dolgok. Jó tanuló voltam az előző sulimban, de nem könyvmoly stílusban. A számítógépezés sem kötött le, legalábbis nem ennyire, mint őket, akik órán is képesek voltak a telefonjukon játszani, vagy éppen a playstation-t nyomogatni. Ráadásul mikor nem volt órájuk, a könyvtárban kockultak a gépek előtt. Elég volt csupán egyetlen egy tanóra, hogy mindenkit nagyjából be tudjak sorolni valamilyen kategóriába. Csak egyetlen egy tanóra. Elég bizarr, nemde? Valahogy teljesen elítéltem az egész osztályt. Nagyon bántam, hogy ide kellett jönnöm. Nem jósoltam magamnak itt nagy jövőt. Bunkó egy társaság volt ez egytől egyig.
    Emlékszem, ahogyan vártam, hogy vége legyen annak a napnak. Kicsöngetéskor mindenki rohant ki a teremből, óriási nagy pusztítást hagyva maguk után, mintha hurrikán söpört volna végig. Én nem sietettem csak szépen komótosan pakolásztam a cuccaimat, míg valamelyik tuskó meglökött, és minden könyvemet és füzetemet leejtettem a földre. Legszívesebben megmondtam volna a magámét, annak, aki fellökött, de eléggé rossz benyomást keltettem volna már az első nap. Így hát csak felsóhajtottam és lehajoltam a cuccaimért. Senki nem segített. Magamban morcosan mormogtam, és szidtam az egész napot, mikor hirtelen mögöttem feltűnt egy helyes, magas, fekete hajú, kék szemű srác.
–    Tessék, a könyveid – szólított meg nagyon barátságos hangon, és átnyújtotta a könyveimet, amit felvett a földről. Jól emlékszem erre a pillanatra. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, csak mosolyogtam, annyira meglepődtem. Ez volt az egyetlen pozitív dolog, ami akkor történt velem.
    Magamban lepörgettem ismét az egész jelentet:
–    Martin vagyok. Martin Smith – mutatkozott be, és nyújtotta jobb kezét.
–    Barbara Cartland – félénken kezet ráztam vele – Köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy akad olyan, aki segítene nekem – folytattam, de még mindig a meglepettség hatása alatt voltam.
    Innen kezdődött el az egész barátságunk. Megmutatta nekem a sulit, meg a kolesz titkos zegzugait, és közben apránként megismertük egymást. Legelőször azt gondoltam Martinról, hogy egy magányos farkas az osztályban, amiért folyton felkeresett, de tévedtem. Sok barátja volt, de azok mind csak fiúk voltak, ami persze nem baj, csak hát kevésbé tudtam velük kijönni, nem úgy, mint Martinnal. Az elmúlt egy hétben a lányok tudomást sem vettek rólam, csak köszöntek, vagy néha azt sem. Persze beszéltem néha pár emberrel, ha azok odajöttek hozzám. Nem nagyon tudtam kezdeményezni a kapcsolatteremtést.
    Így utólag végiggondolva, mégsem találtam annyira szörnyűnek a történteket, mint amire számítottam. Lehetett volna ezerszer rosszabb is. Bár teljesen ki voltam közösítve, de legalább nem kötöttek belém, és nem aláztak meg mindenki előtt. Inkább voltam levegő a számukra, mint olyasvalaki, akivel kiszúrnának. Tudtam jól magamról, hogy nem vagyok egy vezető típus, inkább félénk és szerény.
    Próbáltam az órára koncentrálni, de csak ezek jártak a fejemben, na meg Martin. Mikor kicsöngettek, betettem könyveimet a táskámba és belevetettem magam a tanulók tömegébe. Tovább, mélyen elmerülve a gondolataimban, szánkáztam fel-alá a folyóson, míg végül betévedtem a média terembe. Itt több osztályból voltunk összerakva, mivel ez fakultáció jellegű órának számított. Az osztályomból hatan voltak velem együtt, név szerint: Mercedes, Vanessa, Nathalie, Kevin, Marco és jómagam. Összesen huszonöten voltunk ebben a csoportban, és Aaron is idejárt. Az ottaniak többsége színész vagy színésznő akart lenni, esetleg díszlettervező, műsorvezető, és forgatókönyvíró meg egyéb ilyen média arcok. Én személy szerint rendezőnek készültem, mivel mindig is érdekelt a filmipar. A szabadidőmben novellákat, verseket esetleg dalszövegeket is írtam, ezzel is lekötöttem a minden napjaimat. Az elmúlt egy hónapban, mikor beléptem a terembe, mindig a helyemhez mentem, leraktam a cuccaimat, leültem és vártam csendben a becsöngőt. Így tettem most is, de abban a pillanatban oda rohant hozzám Mercedes. Igen jól nézett ki, mint mindig. Hosszú szőke haja háta közepéig ért, zöld festéktől keretezett szeme szinte rikított, karcsú volt akár egy modell, merész, határozott egyéniség, és persze egy olyan tipikus kényes pláza cica. Ez a fiúknak tetszett, mindig körülötte legyeskedtek.
̶    Szia Barbikám! – mosolygott – Mizus veled? Rég láttalak! – úgy beszélt meg viselkedett, mintha jó barátok lettünk volna. Holott egy értelmes mondatot nem váltottunk egymással.
̶    Ja… Tegnap… – morogtam az orrom alatt, miközben azon morfondíroztam, hogy mit akarhat tőlem.
̶    Jól van, nem úgy értettem ám, te is tudod. Képzeld mit hallottam! Vanessa mondta, hogy lehet, hogy dobni fogja a pasiját… de nem is ez a fontos, hanem hogy már egy hónapja járnak elvileg, de senki sem látta őket együtt, és meg sem mutatta nekem, pedig jó barinők vagyunk. Eddig azt hittem legalábbis, de figycsi, itt valami nagyon nem okéska, szerintem kamu az egész, hogy menőzhessen, hogy ő sosem szingli. Milyen butus már, pedig nem ciki, ha valaki szingli, ezt te is jól tudod - kuncogott.
̶    Na, ja… - forgattam szemeimet, majd felkészültem egy nagy adag pletyka fogadására, ami néha teljesen leterhelte az agyamat. Mercedes rengeteget tudod beszélni, ami kissé az ember idegeire tudott menni. Így bevetettem a bólogat és mosolyog haditervet ellene.
̶    Hu meg még azt is megtudtam, hogy Aaron-nek van barátnője. Hihetetlen pedig már készültem ráhajtani… hihihi – folytatta az idegesítő nevetgélést – De a lányka elvileg nem is ebbe a suliba jár ám, hanem valahová a környéken egy másik suliba.
̶    Hát ez fantasztikus – mondtam kissé cinikusan s egy erőltetett mosollyal palástoltam az érdektelenségemet.
̶    Csak úgy mondom, mert most sok lány csalódott, hogy már foglalt, de azt hiszem, ezt őt nem érdekli, mivel valamelyik nap mintha őt láttam volna smárolni valakivel.
̶    Honnan veszed, hogy nem a barátnője volt az? - tettem fel a logikus kérdést, ami nem Mercedes erőssége. Ő olyan szőke, mit vártam volna tőle?
̶    A suliban? Ugyan már… ez tök egyértelmű, csalja a csaját… vagy… szakítottak már? – s huncut vigyor tekergett az arcán.
̶    Na de mindegy, igazából azt akartam elmesélni, hogy tudod, hogy idén nekünk kell valamilyen előadást csinálnunk? – azzal, amint kimondta a mondatot becsöngettek és a tanárnő belépett a terembe. Nem lehetett több huszonhatnál, vékony, magas testalkatához, vöröses rövid barna frizurát hordott. Ízléses és divatos ruhákat viselt, amivel még jobban kihangsúlyozta alakjának erősségeit. Nem is értették a diákok, hogy miért kezdett neki a tanításnak, hisz volt már Hollywoodban is, ahol találkozott profi rendezőkkel és híres színészekkel. Tőlük tanulta a szakmáját a filmezés és a média terén. Viszont amilyen csinos és fiatal volt, olyan szigorú is tudott lenni, mellesleg nagyon kritikusan osztályzott.
    Elkezdődött az óra. A tanárnő rögtön gyors bejelentését közölte az osztállyal, miszerint idén nekünk kell egy előadást készítenünk. Felsorolt pár témát, ami közül választhattunk, de a legjobbnak a Halloween-i előadás bizonyult. Felkeltette az egész osztály érdeklődését, és röpködtek is a tervek meg az elképzelések. Kevesebb, mint egy hónapunk volt az előadásig, így nyomban neki álltunk szervezkedni. Mindenki megkapta a saját feladatát, és a történet is már nagyjából összeállt. Nathalie Vermonth írta a forgatókönyvet, aki egy igen vad kinézetű goth lány volt. Közel álltak hozzá a horror történetek kitalálása, szinte ebben élt. Fekete haja mögül nem igen láthatta senki az igazi arcát, mert mindig nagyon erősen feketére festette ki magát és sötét ruhákba járt. Páran a sátán lányának hívták, valaki meg boszorkánynak tartotta. Barátai sem voltak, legalább is én mindig csak magányosan láttam kóborolni a folyosókon, vagy egyedül ült szünetekben a padon. Azt rebesgették, hogy régen olyan volt, mint a többi lány a suliban, szép és valamennyire népszerű is. Senki sem tudta, hogy mi vezette erre az útra, amin most jár. Sokan azt mondták, hogy meghalt valakije és ezért fordult magába, mások pedig azt szajkózták, hogy valaki vérig sértette, azután szégyenteljesen megalázta mások előtt, és még sok más feltevést hallottam, amiből nem lehetett tudni, hogy van–e valamennyi igazságalapja.
    Nathalie mellett én kaptam meg a rendezői feladatot és egyben a zenefelelősét is. Ez volt a legnehezebb, mivel minden irányítás a kezemben volt, és ez valahogy nem nagyon tetszett, hisz nem voltam az a főnökösödő típus. Persze gondoltam, hogy egy rendezőnek határozottnak kell lennie, és ki kell szabnia a feladatokat, ami fejben még ment is, de a való életben hatalmas nagy kihívás volt a számomra. Viszont tudtam, hogy ha jól csinálom a feladatomat, lesz esélyem egy kicsit közelebb férkőzni a csoporttársaimhoz, és talán végre befogadnak maguk közé.
    Az óra gyorsan elrepült, és mindenki elégedetten lépett ki a teremből. Most kovácsolódtunk össze igazán. Máris pár menő lánnyal mentem le ebédelni. Meglepődtem az ebéd meghívásukon, de nem akartam lerombolni az érdeklődésüket. Örültem, hogy egyáltalán észrevettek. Úgy voltam vele, hogy ha nagyon idegesítettek volna csak magukra hagyom őket. Ahogy mentünk a folyosón, jól láthatóan kitűntem közülük, hiszen míg a többiek kis mini szoknyájukban feszítettek, addig én deszkás cipőben, csőnaciban és egy mintás felsőben vonultam végig. Különös módon jól kijöttem velük, de azért még sem volt az az igazi társaság a számomra. Azok a lányok egész ebéd alatt be sem fogták a csőrüket. Folyamatosan beszéltek a pasikról, az aktuális divatról és persze pletykálkodtak, hogy ki, hol, mit csinált tegnap este vagy éppen múlt héten a suliban. Nem volt olyan dolog, amit ők ne tudtak volna. Talán ők lehettek a helyi mindent tudók, a pletykafészkek. Csak ne kerüljek fel egyszer sem a terítékükre!