Ebéd után kongott a fejem a sok újdonsült pletykától. Szobám felé menet elhatároztam, hogy beszélek Martinnal, és bocsánatot kérek. Közben persze egyre csak kósza gondolatok futottak végig bennem. 
Hmm vajon ott lesz Aaron is? Jó lenne, ha ő nyitna nekem ajtót - mosolyogtam magamban.
Lassan végigmentem a hosszú vajszínű folyosón, végül az utolsó szobához érve bekopogtam a cseresznyefaszínűre festett ajtón.
Martin nyitotta ki, s mikor meglátott, nagy meglepődöttség ült ki az arcára.
- Szia – köszöntem kicsit félénken, majd bementem a szobába.
Sajnos nem volt benn rajtunk kívül senki.
– Csak azért jöttem, hogy elnézést kérjek. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Ugye nem haragszol már rám annyira? Tényleg bánom, hisz te vagy a legjobb barátom itt a suliban. Nos, mit mondasz? - hadartam.
- Ok, semmi para - rám mosolygott, aztán nagy örömömben megöleltem – Őőő, ezt miért kaptam? – pirult el kissé.
- Csak örülök, hogy nem haragszol. Nekem olyan vagy, mint egy bátyó – engedtem el az ölelésemből – Csak nem gitároztál? – az ágyon lévő gitárra mutattam, majd gyorsan odamentem, a kezembe kaptam, és elkezdtem pengetni a húrokat.
- Ja, hát akartam rajta játszani. Éppen egy-két számot írtam le a kottába meg tabba – a próbálkozásom láttán elmosolyodott.
- Tényleg? – kaptam fel a fejem - Milyen számokat? Megnézhetem?
- Aha, ott van pár az asztalomon meg ott melletted, amit csináltam.
Felpattantam és elkezdtem bogarászni. Dúdolgattam magamban és mosolyogtam, ezzel is kifejezve tetszésemet.
- Te, ezek nagyon jó kis rockos számok lehetnének! Tényleg, nem tudnál párat kölcsön adni? Médiából csinálunk egy előadást Halloween-ra és ezek a számok talán segítenének nekem, mivel én vagyok a rendező s egyben a zenefelelős is. Már el is képzeltem, hogy milyen jó kis dalok szólhatnának. Persze Nathalie-val is össze kell dolgoznom, mert ő írja a történetet, Mercedes lesz a ruhafelelős és beugró színész, ha esetleg valami történne az egyik szereplővel. Még van pár ember, aki majd játszani fog a darabban, s a többiek meg segítenek nekünk az előkészületekben. Képzeld el, ma Merciékkel ebédeltem, és tök jó, hogy így egyre jobban kedvelnek a többiek - pörögtem és csak úgy ömlött belőlem a szó.
- Aha, értem - kellett egy kis idő, mire feldolgozta azt a sok infót - Kölcsön adok párat, de vigyázz rá, mert nekem azért ezek sokat jelentenek, meg majd kellenek zeneórámhoz is, meg akarom mutatni a tanárnak – mondta majd a kezembe nyomott egy köteg papírt.
Nagyon hálás voltam érte. Megköszöntem, majd visszamentem a szobámba és nekiültem a leckeírásnak. Miután mindent befejeztem, hozzáláttam a kották és a tabok tanulmányozásához. Kivételesen Vanessa is velem volt, de ő nem éppen a tanulás híve. Mindig éppen hogy átment a vizsgán, meg a dolgozatai is hasonló szintűek voltak. Számára a hírnév és a siker fontosabb volt. Azt akarta, hogy mindig ő legyen a középpontban és a népszerűség „listájának” az első helyén. Ez valahogy összejött neki minden egyes alkalommal. Ezzel azt is elérte, hogy sokkal több ellensége lett, mint barátja. Nem is csoda, hisz ő szó szerint mindent megtett a sikereiért. Mások lelkébe tiprása mostanság elég közel állt hozzá. Amit sokan nem is értettek, hogy mi üthetett belé, mert eddig kedves, aranyos és jó fej volt a maga módján, de az elmúlt napokban eléggé megváltozott. Mondjuk én nem ismertem nagyon, de sosem piszkáltuk egymást sőt, éjszakánként néha egész jól elbeszélgettünk. Habár két külön stílust képviseltünk, jól megértettük egymást. Néha úgy éreztem, hogy talán egy kezdődő barátság bontakozik ki kettőnk közt.
- Mit csinálsz? – kérdezte Vanessa kicsit sejtelmesen.
- Csak a Halloween-i előadásra szedem össze a dolgokat.
- Értem. Láttalak Merciékkel kajálni az ebédlőben. Heh, jó kis társaság lehet – gúnyosan felnevetett.
- Hát, szó mi szó, annyira nem vagyunk egy szinten, de elvagyok velük. Nem könnyű beilleszkednem egy új osztályba, ahol már kialakultak a klikkek – búslakodva felé fordultam.
- Csak jókor kell lenni jó helyen. Amint látom, jó úton jársz, csak vigyázz, ne hogy hátba támadjanak azok, akiket a barátaidnak hittél – kicsit fura hanglejtéssel fejezte be a mondatát.
- Ezt most miért mondod nekem? - értetlenkedtem.
- Csak, hogy tud, itt nem lehet megbízni senkiben. És szeretném, ha te nem járnál úgy, ahogy én. Mert az irigyek mindig is azok maradnak, még ha a legkedvesebb mosolyukkal is fogadnak – szólt fagyos hangon.
- De hisz te vagy az egyik legnépszerűbb lány a suliban – még mindig nem nagyon értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Igen, a legnépszerűbb, de én azok közé tartozom, akit mindenki ismer és csak kevés ember szeret olyannak, amilyen igazából vagyok. De ők nem tudják milyen is vagyok igazából, csak egy kialakított képük van rólam. Szánalmasak. Néha úgy érzem, hogy csak veled tudok normálisan beszélni. Te más vagy, mint a többiek. Van benned valami. Ők csak érdekből akarnak velem jóban lenni, te meg tényleg vágysz a társaságra. Neked olyan dolgokat is elmondok, amit a legjobb barátnőimnek sem. Nem bízok bennük annyira. Néha úgy érzem, hogy csak a helyemet akarják megkaparintani, de nem fogom hagyni – kis harag látszódott az arcán. Sajnáltam egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy a népszerűségnek ilyen rossz oldala is van.
- Igazán? Ennek örülök, mármint annak, hogy bennem megbízol.
- Ha gondolod, én segíthetek, ha szükséged van rá. Ahogy látom kicsit félénk vagy, ami persze nem olyan nagy baj. Sok embert ismerek, akiknek bemutathatlak. Viszont, ha már a népszerűség fokain szeretnél lépkedni, nem árt, ha egy kicsit nőiesebben öltözködsz. Vannak neked egyáltalán szoknyáid? – odalépett a szekrényemhez és végigmérte a ruhakészletemet.
 - Hmm, ahogy gondoltam… ha szeretnéd, adhatok pár göncöt, nem mintha ezek a deszkás cuccok nem lennének jók, csak tudod, mégis lány vagy. Az alakod is nagyon jó, nem is értem miért takargatod magad ilyen ruhákkal. Én a helyedben nagyon jól kihasználnám. Na meg hát, ha már valamennyire szeretnél népszerűbb lenni vagy beilleszkedni, akkor jó, ha van melletted valami jó pasi – huncut vigyor jelent meg Vanessa arcán, s szemeim felcsillantak a mondat hallatán. Arra gondoltam, hogy talán sikerül végre Aaron-nel összebarátkozni, vagy talán össze is jöhetek vele. De a varázs hamar megtört.
- Tudtad, hogy Martin a tíz legjobb pasi között van? Ő azt hiszem, a hetedik helyen van a lányok listáján, szerintem ő pont ideális lenne a számodra. Teljesen összeilletek – láttam a csillogást a szemeiben, komolyan gondolta.
- Őőő, hát nem tudom, mi csak barátok vagyunk - mentegetőztem. Nem akartam, hogy kerítőt játsszon nekem.
- Fokozatosan kell lépkedned, eleinte ő is megteszi… de ahogy gondolod, majd más megszerzi, hisz fogalmad sincs, hogy hány lány epekedik utána. De azért gondold meg! Aaront biztos nem fogod megszerezni - mondta egy kissé fagyos hangon.
- Te honnan veszed, hogy nekem ő kéne? – szemeim majdnem kiestek, annyira meglepődtem az utolsó mondatán.
- Szoktál álmodban beszélni - vállat vont.
- Micsoda? – kerekedtek el a szemeim, majd fülig elpirultam.
- Bocsi, csak még éppen fenn voltam mikor a nevét emlegetted.
Zavarba jöttem. Inkább gyorsan a tabokba merültem, amíg Vanessa villámgyorsan beletemetkezett a szekrényébe. Kidobált pár ruhát az ágyára, kiválogatta, majd odaadta nekem azzal az indokkal, hogy neki már nem kellenek. Fel is próbáltatta velem.
- Mintha rád öntötték volna. Nagyon szexi. Nem értem, miért nem hordasz ilyen ruhákat, hisz nagyon jó alakod van. Nézd csak meg magad a tükörben! – kedvesen utasított. Mikor megláttam magam a tükörben, teljesen elképedtem a látványtól. Most először éreztem magam igazán szépnek.
- Jesszus, fel sem ismerem hirtelen magam – csodálkoztam.
- Mostantól meg kell ígérned, hogy megpróbálsz egy kicsit lányosabban öltözködni. Hordj két-háromnaponta szoknyát, és a csőnacihoz is nyugodtan felvehetsz kivágottabb felsőket és akár magas sarkút is. Így nem kell elszakadnod nagyon a stílusodtól, de mégis nagyon merész és szexi leszel - bíztatott.
- Rendben, ígérem – válaszoltam és megöleltem Vanessát, aki láthatóan szintén örült.
 - Most mennem kell. Gondolkodj el azon, amiket mondtam. Jövő hétvégén lesz egy buli itt a Royal Caméleonban, ha gondolod, gyere el velem, és garantáltan megismerkedsz sok mindenkivel. Szia! – mondta majd magamra hagyott.
Utána nem sokkal lépett be az ajtón Mercedes. Üde frissességgel libbent be a szobába, és hogylétem felől érdeklődött, majd megdicsérte az ágyon lévő ruhákat, amit nemrég próbáltam fel. Azután pletykált újabb pár érdektelen dologról s közben körbe nézett a szobában. Amint meglátta az asztalon lévő kottákat és tabokat, rávetődött.
- Nahát, nem is tudtam, hogy még kottád is van. Ha ezt a csajok megtudják… nagyon állat. Ezt mind te írtad?
- Őőő, hát… - hebegtem.
- Jaj, ne szerénykedj már, bár én nem értek a zenéhez, de ez itt nagyon jó. És milyen sűrűn szoktál írni?
- Igazából… - újra félbeszakított.
- Ezt az előadásra készítetted?
- Nem, azt még nem csináltam meg…
- Szerintem ezt kéne berakni, még a címe is nagyon menő „Éjjel a temetőben”, tök kreatív vagy, hallod ám – szélesen vigyorogva forgatta jobbra-balra a kottákat - Bocsika, de most megyek, mert igazából Cintiát kerestem, de ha már erre jártam, gondoltam, hogy megnézem a barátnőmet, mi jót csinálhat. Na, szióka! – azzal a lendülettel, ahogy bejött, már ki is ment.
Kicsit rosszul éreztem magam, hogy azt hazudtam Martin kottáira, hogy az enyémek, de ha ezzel még menőbb lehetek…
Egy ártalmatlan kis hazugság nem árthat senkinek, de igazából nem is mondtam én semmit… Gondoltam, majd nekiláttam írni egy dalt az előadáshoz, de nem jártam sok sikerrel.  Kimentem levegőzni egy kicsit az udvarra, majd később visszamentem, letusoltam, s lefeküdtem aludni.


Másnap reggelinél Martin felkeresett. Megdicsérte az új ruhámat, hisz mától fogva megpróbáltam egy kicsit nőiesebben öltözködni, ahogy tőlem tellett. Később odajöttek hozzánk Merciék is, aminek annyira Martin nem örült, így gyorsan befejezte a reggelijét és tűzött oda a haverjaihoz. Én a lányokkal maradtam és velük voltam szinte egész nap. Élveztem, hogy ennyi emberrel jóban lettem hirtelen, de hiányzott Martin társasága.
Média óra volt a legkülönösebb a napban, főleg mikor Mercedes kivette a füzeteim közül Martin kottáit és mindenki előtt elkezdte lengetni, persze a tanár elkérte tőle azzal a felszólítással, hogy mutassa meg. Mérges voltam rá, de akkor meghallottam, hogy Aaron azt mondta egyik haverjának, hogy milyen jól áll nekem ez a felső, és rám nézett. Nem gondolkodtam, hagytam Mercedest érvényesülni az én káromra. A tanár tetszését is elnyerve megszavazták, hogy ennek benne kell lennie a darabban. Nem is figyeltem az eseményekre, hanem magam elé meredten játszottam le a jelenetet, mikor is Aaron először rám nézett. Hirtelen nagy figyelemre tettem szert ezen az órán. Nagyon boldog voltam, de aztán végül eszembe jutott Martin.
Amikor látni fogja a darabot, ki lesz akadva, hogy felhasználtam a kottáit, és ráadásul most mindenki azt hitte, hogy én írtam. A dicsőséget mind én kapnám majd meg, pedig meg sem érdemelném. Ha elmondanám az igazat, akkor mindenki lenézne és ezek után tuti, hogy semmi esélyem sem lesz Aaronnél.
Őrlődtem magamban, s teljesen kétségbeestem. Nem tudtam, mit tegyek. Ha Martinnak elmondtam volna, megharagudott volna rám, ha nem, akkor is. Ha a csoportnak mondanám el az igazat, mindenki hazugnak nézett volna.
Most már végképp nem tudtam, hogy mit tegyek. De mindennek a tetőpontja az volt, mikor a tanárunk bejelentette, hogy az ének-zene fakultációsok fogják eljátszani a dalokat. Ez volt az utolsó döfés, teljesen elsápadtam, csak remélni tudtam, hogy nem a tizenegyedikesek fogják eljátszani.
Az órák után gyorsan a szobába vonultam, kihasználva, hogy nincs ott Vanessa, és gondolkodtam, hogy mi tévő legyek.
Jaj, ezt nem hiszem el, ha Martin megtudja, engem kinyír! – őrlődtem továbbra is magamban, de ezt mind megzavarta egy hangos, sietős dörömbölés az ajtón. Összerezzentem. Remegve felálltam és ajtót nyitottam. Martin volt az, és jól láthatóan a szobájában felejtette a jó kedvét. Elég komor fejet vágott, ebből tudtam, hogy nekem végem.
- Szia! – köszöntem rá zavartan. Martin nem köszönt, csak betört a szobámba és megvárta, míg becsuktam az ajtót.
- Hihetetlen vagy! – morogta – Nem is értem, hogy gondoltam, hogy odaadom neked a kottáimat. Azt mondtad, csak megnézed, nem pedig azt, hogy ezt adod be a saját munkád helyet - egészen nyugodtan kezelte a dolgot, de látszódott rajta, hogy küzdött az indulatai ellen.
- Figyelj én nem akartam, de úgy jött ki a dolog. Merci azt hitte, hogy én írtam és odaadta a tanárnak, aki meg elrakta és ekkor végre mindenki észrevette, hogy létezem. Nem tudod, milyen nehéz nekem ide beilleszkednem. Mindenkinek tetszett a „munkám’’ - macskakörmöztem az ujjaimmal - még Aaronnek is - sírva fakadtam – Nem tudod, hogy mi zajlott le bennem. Annyira boldog voltam. Érted? Végre nem nézett rajtam keresztül. Mindenkinek tetszett, én meg nem mertem megmondani, hogy ez csak egy félreértés, mert akkor minden úgy lenne, mint előtte, hogy levegőnek néznek… vagy ami a legrosszabb, mindenki lenézne, és hazugnak titulálna. Nem mertem elmondani neked se az igazat, mert tudtam, hogy mérges leszel… - mentegetőztem, de talán mindhiába.
- Heh – nevetett fel gúnyosan – Látom neked az a fontos, hogy egy csoport téged istenítsen, mint a barátságunk… nem is beszélve arról, ha elmondtad volna, nem is haragudtam volna meg annyira mint, hogy most a tanáromtól kellett megtudni, milyen nagyszerű dalt kell eljátszanunk az előadásra. De örülj magadnak, mert nem mondtam el, hogy az én dalom. Te komolyan attól tartottál, hogy elveszítesz egy hirtelen jött hírnevet? - vitatkozott tovább.
- Nem tudtam, hogy mit tegyek, kérlek, ne haragudj! – zokogtam.
- Csalódtam benned. Azt hittem, hogy megjött az eszed végre. De nem is tudom, hogy miért vártam volna tőled ilyet, hiszen csak egy hónapja ismerlek. Vagy már nem is tudom, hogy tényleg ismerlek-e. De ez az egy hónap is inkább csak vitatkozással telt el… nem értelek, miért érdekel annyira, hogy mások mit gondolnak? - rázta meg értetlenül a fejét - Még hogy ihletet akartál szerezni a kottáimból… de tudod mit? Te most nem egy hírnevet vesztesz el, hanem egy barátot, talán az egyetlen egy barátodat, mert kétlem, hogy ezek a kis ribik, akikkel mostanság lógsz, olyan jó barátnőid lennének. Teljesen megváltoztattak, most már nem az vagy, aki voltál, hanem kezdesz olyan lenni, mint ők… - fejezte be a vitát mély és kemény hangon, aztán otthagyott egyedül a szobámban.
Ezek után jó pár napig nem is mertem Martin közelébe menni. Rosszul esett, hogy mindig összevesztünk. Gondolkodtam, hogy megpróbálok kibékülni vele ismét, de nem mertem odamenni hozzá, meg nem is nagyon találtam meg a szünetekben. Nagyon mérges voltam magamra, hogy ilyen hülye voltam.
Az iskola szörnyű hatásának egyikébe estem. Meg akartam felelni mindenkinek és jó színben akartam mutatkozni. S észre sem vettem magamon, hogy a közösség megváltoztat. Barátaimat elveszítem, és csomó érdekbarátság övez lassan körül. S mikor szükség lesz valakire a bajban, senkit sem fogok ott találni…