Árnyék nélkül - 3. fejezet

Péntek volt, végre kezdődött a hétvége, amikor is a legtöbb diák elmegy bulizni a suli közelében lévő szórakozóhelyekre, vagy éppen hazamennek szeretett családjukhoz. Én most kivételesen nem az utóbbi csoporthoz tartoztam. Elhatároztam, hogy elmegyek a csajokkal a Royal Caméleonba bulizni. Ha már arra járok, megismerkedek pár menő emberrel és talán Aaron-nel is. Nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig annyiszor próbáltam. Túl nagy volt a csábítás, nem tudtam neki ellenállni. Nagyon utáltam a helyzetet, hogy ez az egész csak egyoldalú. De nem adtam fel, mindig is reménykedtem.
Talán most a buliban sikerül beszélgetnem vele, vagy táncolni.
Készülődtem a szobámban, de fogalmam se volt, hogy mit vegyek fel. Még szerencse, hogy Vanessa segített, összeszedett nekem egy parti szerkót, egy mini, fekete, fodros kis szoknyát meg egy szexi, sötét, kivágott felsőt, majd kifestett.
- Rád se lehet ismeri, olyan szép vagy – mondta Vanessa álmélkodva.
- Igazán? Köszönöm – mosolyogtam szerényen. Kopogtak, Vanessa azonnal ajtót nyitott. Merciék voltak, teljes „fegyverzetben”.
- Na, mehetünk? - álltak meg az ajtóban.
- Barbi kész van már, induljatok csak el, én is megyek nemsokára, csak még letusolok. Majd ott találkozunk – felelte Vanessa, én pedig elindultam a lányokkal a buliba.
Hűvösre járt az idő és már elég sötét is volt. Mondjuk tíz körül nem is csoda. Busszal kellett odamenni , csak pár megálló volt az egész. Mikor megérkeztünk, teljesen odáig voltam. Nagyon tetszett a hely, ide elég puccos és pénzes gyerekek jártak. Elit helynek tűnt, de ez cseppet sem zavart. Úgy éreztem magam, mint egy királynő. Ahogy beléptünk, már ment a zene és a tánc. A DJ az óriási terem végén nyomatta a zenét, és milliónyi fiatal, fiú és lány rázta magát. Nem volt valami világos, szinte csak a parti fények világították meg a termet, de ez a színjáték tette különlegessé az egészet. Arrébb voltak a pultosok és a végelláthatatlan számú italok.
- Hogy tetszik? – kérdezte Mercedes.
- Imádom – mosolyogtam, aztán mindannyian bevetődtünk a táncoló tömegbe. Eszméletlen hangulat uralkodott a táncparketten. Több ezer elképesztő helyes pasi volt ott. Nem győztem kapkodni a fejem, majd egyszer csak egy csodálatos látvány tárult a szemem elé. Megláttam Aaron-t az egyik pultnál, amint éppen iszik valamit, egyedül. Hosszúkás barna haját szexin félre túrta, mint mindig. Rózsaszín pólót viselt, amin izmos teste jól látszódott, és egy szűkítettszárú farmert, ami nagyon jól állt neki. Elhatároztam, hogy most odamegyek hozzá, mintha csak úgy arrafelé járnék és megszólítom, vagy csak ráköszönök. El is indultam, de abban a pillanatban bevágódott mellé egy csaj. Ott illegett-billegett a srác előtt, amíg el nem ment vele táncolni. Kicsit bosszús lettem, de ha már célirányosan közeledtem a pulthoz, akkor inni is kellett volna valamit, ami legalább feldobja a hangulatomat. Odafurakodtam a pultoshoz és kértem egy vérpezsdítő italt. Miközben iszogattam odajött hozzám Kevin, az osztálytársam, és felkért táncolni.
Ha már itt vagyok, szórakozok egyet, és nem bánkódom a sikertelen „Aaron akció” miatt - gondoltam.
Tánc közben néha próbáltam figyelni, hogy hol lehet a kiszemelt srác, de szemelöl vesztettem. Túl nagy volt a hely és túl sokan voltak ahhoz, hogy itt bárkit is figyelemmel kísérhessek. Az ital kezdett rendesen hatni bennem. Érzékeim egyre jobban tompultak, arcom kipirult, a szám kissé zsibbadt, az emberek forogtak körülöttem, majd lassan minden homályba veszett.

Martin

A koleszban maradtam, s ágyamon feküdve gondolkoztam. Elég kedvtelen voltam egész héten. Nem volt kedvem semmihez, hiába hívtak el a barátaim az esti buliba. Kezembe kaptam a gitárom és elkezdtem játszani rajta valamit, de igazából ahhoz sem volt hangulatom. Így hát felöltöztem és kimentem sétálni egy kicsit az udvarra. Az egész kollégiumi rész kongott az ürességtől. Jó későre járhatott, csupán csak egy-két villany égett az ablakokban. Kint hűvös hideg szél fújt, egyenesen az arcomba. Tíz perces séta után nem bírtam tovább, teljesen átfagytam. Visszafelé menet láttam, hogy a szobájában még ég a villany.
Hmm, még nem alszik ezek szerint. Felmenjek hozzá? Nem is tudom.
Dilemmáztam, végül elindultam a szobája felé. A folyosó teljes sötétségbe borult, csak egy-egy kinti lámpa fénye világította meg az ablakon keresztül. 
Szia! Csak azért jöttem, hogy megmondjam kicsit túlreagáltam a dolgot, nem akarok rosszba lenni veled egy kotta miatt.
Gyakoroltam magamban a mondanivalóm. Az ajtóhoz érkezve hirtelen megálltam, nem mertem bekopogni, inamba szállt minden bátorságom. Vissza akartam fordulni, de végül rászántam magam. Amint koppintottam az ajtón, az magától résnyire kinyílt, mintha rosszul csukták volna be. Csönd volt odabent, s a kis résen halvány fény szűrődött ki. Rossz érzés fogott el, a hideg is kirázott, de lassan benyitottam.
Pupilláim hirtelen kitágultak, szívem egyre gyorsabban vert, félelem lett úrrá egész testemen. Ledermedten álltam a szobában, talpam beleragadt valami ragacsos dologba. Vér, tömérdek sok vér volt a padlón, s az ágyon. A vértócsa közepén ott feküdt a hasán Vanessa. Teljesen kétségbe estem, odaszaladtam hozzá, letérdeltem és hátára fordítottam. A teste még nem hűlt ki teljesen, de már nem lélegzett és a pulzusát se tudtam a nyakán kitapintani. Vége, a szíve nem vert tovább. Nagy barna szemei a távolba meredtek, és ahogy végig néztem a testén, hasán egy nagy mély szúrást fedeztem fel. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Falfehér lettem, kezeim remegtek, a ruhám meg tiszta vér lett a holttesttől. Agyam teljesen leblokkolt, a lányra emeltem tekintetem és milliónyi emlék villant be róla, arról az időről, amikor még együtt voltunk.
A sokkos állapotból egy óriási nagy sikítás húzott vissza a valóságba. Barbara állt az ajtóba kapaszkodva, arca elsápadt, zavartan kapkodta tekintetét köztem és a halott test közt.
- MEGÖLTÉK! VANESSÁT MEGÖLTÉK! – kiáltozott hisztérikusan.
- Nem, nem, ez nem az, aminek látszik! – mentegetőztem, felemelve tenyerem, majd felálltam és feléje közeledtem.
- NE GYERE KÖZELEBB! – sipákolta, s hátrahőkölt, megijedt tőlem. A kiabálásra szinte mindenki felkelt, aki ezen épületszárnyban lakott. Tömegesen kirohantak a szobából és felénk vették az irányt. Ott termett nyomban egy-két tanár is.
- Istenem! – kiáltottak fel az emberek, mindenki le volt dermedve a látványtól.
- Azonnal hívják ide az igazgatót! – kiáltott egy tanár a gyerekeknek. De senki nem mozdult. - Nem hallják? Hívják ide az igazgatót, és valaki tárcsázza a rendőrséget és a mentőket! – kiáltott újra, azután megpróbálta újraéleszteni a lányt.
- Azt hiszem, mentő már nem kell – mondtam fagyos hangon és visszanéztem a hullára, majd elindultam kifelé a szobából.
- Ohó, maga nem megy innen sehova! – kiáltott rám egy másik tanár és megragadta erősen a karomat, amire felszisszentem. Az igazgató is gyorsan megérkezett, próbált áttörni a tömegen. A látvány őt is rosszul érintette.
- Mi történt itt? – a választ várva kapkodta a fejét az ott lévők között. Barbara hozzám lépett, és elkezdett kiabálni velem.
- MIÉRT TETTED EZT? – ordította – MIÉRT? – majd térdre esett és zokogott előttem. Mindenki engem nézett, és a véres ruháimat méregették rajtam. A diákok hangosan suttogtak.
- Nem én voltam! – kiáltottam, és idegesen össze-vissza kapkodtam tekintetemet az embereken, mintha arra várnék, hogy valaki megerősíti állításom, de nem ez történt. Az igazgató azonnal odalépett hozzám.
- Nem én voltam igazgató úr – ismételtem még egyszer.
- Majd ezt a rendőrség eldönti – válaszolta csalódott hangon, és a közeledő rendőrök felé intett a fejével. Négy egyenruhás rendőr lépkedett szaporán a folyosón. A tömeg utat engedett nekik, majd egyenesen felém jöttek. Vállamnál megragadtak, a falhoz szorítottak és megbilincseltek, azután egy másik gyorsan megmotozott.
- Nem én voltam, kérem! Így találtam rá! Ártatlan vagyok! – kiabáltam kétségbeesetten.
- Persze, mind ezt mondják – válaszolta gúnyosan az egyik köpcös rendőr.
- Bevisszük, és majd az őrsön mesélhet tovább fiatalúr – válaszolta a másik.
A tanárok szóltak nekik, hogy Barbara talált ránk. Fel se fogta még a történteket, csak arra kapta fel a fejét, hogy az egyik férfi a vállánál fogva elvezette.
- Rendben kisasszony, akkor ön is velünk jön az őrsre – válaszolta a rendőr. - A területet lezárjuk, senki nem léphet be a szobába! – utasított mindenkit egy másik.
- A helyszínelők mindjárt ideérnek – kiáltott hátulról az egyik a többinek. A köpcös és társa elindult kifelé velem és Barbarával. Mindenki nézett minket, ahogy elvonulunk. Nagyon rosszul esett, hogy összesúgtak a hátam mögött és mutogattak rám, mint valami gyilkosra.
- Tényleg nem én voltam, kérlek, higgy nekem! - mondtam elkeseredetten. Ő csak rám pillantott, de nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nem tudta mit higgyen. Teljesen összeomlott lelkileg, sokkolta a látvány, amint látta Vanessa-t vérben feküdve.
Kint eleredt az eső, a rendőrök beültettek minket a kocsiba. Egész út alatt meg sem szólaltunk. Néha ránéztem, de ő mintha észre sem vett volna, csak meredten bámult ki az ablakon és sírt. Néztem az esőcseppeket, ahogy a kocsi ablakán kopogtak. Barbara magába temetkezett, láttam rajta, hogy azt kívánja, bárcsak álmodna.

A kocsi megállt. Megérkeztünk az őrse. A rendőrök bekísértek, felvették az adatainkat, majd azonnal kihallgattak minket.
A vallató egy sötét falú, kis szobából állt, amelyet minden bizonnyal jól hangszigeteltek. A szoba közepén egy egyszerű fémasztalt helyeztek el, három székkel, attól nem messze pedig egy kamerát állítottak fel a sarokban. A plafonon pár apró, beépített égő világított, a szemközti falakon pedig tükörüveget helyeztek el. A filmekben mindig ott állt valaki az üveg mögött és figyelte a kihallgatást. Gondoltam a való életben is így van.
- Szóval, ha nem tévedek, gyilkosság alapos gyanújával hozták be önt – mondta az ottani őszes hajú felügyelő – Nos, jobban teszi, ha az igazat és csak is az igazat mondja nekem.
- Rendben. De levehetnénk a bilincset? Nagyon vágja a kezem.
- Ja, igen, persze – válaszolta, majd intett az egyik őrnek, aki az ajtót állta el – Nos, meséljen akkor mi is történt abban a szobában?
- Hát gyilkosság. De nem én voltam, én ott sem voltam akkor, amikor ez történhetett.
- Akkor hol volt?
- Úgy volt, hogy a szobámban voltam. Unatkoztam, nem tudtam mihez kezdeni. Fetrengtem az ágyon, hátha tudok aludni, de nem ment. Akkor elkezdtem gitározni, de ahhoz sem volt igazán kedvem. Majd kimentem sétálni az udvarra.
- Hány órakor?
- Nem is tudom pontosan, csak azt tudom, hogy már igen késő volt, mert alig világítottak a lámpák a szobákban. Talán olyan éjfél körül lehetett.
- És mit keresett végül abban a szobában? – faggatott tovább a felügyelő.
-  Igazából ahhoz a lányhoz mentem, aki velünk jött. Azt hittem, hogy ő van bent a szobában.
- Miért ment hozzá?
- Ki akartam békülni vele, mert pár napja összevesztünk.
- Ilyenkor akart ön békülőst játszani? Vagy talán őt akarta megölni, de nem számított arra, hogy mást talál ott? – a felügyelő rezzenéstelen arccal bámult engem.
- NEM! Kikérem magamnak. Azért nem bírtam aludni, mert rosszul éreztem magam, hogy már megint összevesztünk. És ez nyomasztott – fakadtam ki.
- Szóval nem ez volt az első alkalom, értem. Talán elege volt belőle és úgy gondolta, hogy ma este végleg megszabadul a terheitől és megöli - meglepően gúnyosan, vádaskodóan beszélt velem.
- Maga direkt csinálja? – emeltem meg a hangomat – Hányszor mondjam, hogy nem én voltam!
- Nyugalom! – csitított – Folytassa, miért véres a keze meg a ruhája?
- Szóval elmentem a szobához, bekopogtam, és az ajtó kinyílt, magától. Benyitottam, s megláttam Vanessa-t a vértócsában. Teljesen ledermedtem nem tudtam, hogy mit tegyek. Odamentem hozzá gyorsan, hátára fordítottam és megnéztem, hogy életben van-e még. De már halott volt. Felette térdeltem a vértócsában és csak néztem őt, ekkor jött Barbara és sikított egy nagyot. Odagyűlt a fél suli, mire én nem győztem magyarázkodni, de nem hitt nekem se ő, se senki. Most pedig itt vagyok, ennyi.
- Hmm, értem – morfondírozott a felügyelő, miközben kezével az állát simogatta.
Közben benyitott egy nő és az asztalra letett egy nyomtatott papírt. A felügyelő elkezdte olvasni.
- Hol van a gyilkos fegyver? - kérdezte.
- Nem tudom. Nem volt a szobában semmi olyan.
- Késszúrás nyomai voltak a lányon, nem de?
- Igen, talán. De a kés nem volt ott. Vagyis nem láttam.
- Van önnek kése? – húzta fel gyanakvóan a szemöldökét.
- MI? – fakadtam ki újra – Nem! Hányszor mondjam, hogy nem én voltam!
- A tanúskodás, ahogy látom, maga ellen szól. Az van ide leírva, hogy az utóbbi napokban veszekedett az áldozattal. Így volt?
- Őőő… igen, de mindenki keveredik vitába.
- Maga esetében ez elég gyakori lehet. Min vitatkoztak?
- Semmi érdekesen.
- Válaszoljon, különben azt kell, hogy higgyem, köze volt a gyilkossághoz. Mert indítéknak jó lehet.
- De nem én voltam.
- Válaszoljon! – parancsolt rám a felügyelő.
- Csak magánügyi dolgokról volt szó. Bele akart avatkozni az én dolgomba, hogy majd ő „segít”, de én ezt nem akartam, ő meg nem akarta felfogni…
- Hmm… és akár ezért meg is ölhette, talán túl sokszor idegesítette önt fel, és talán pont ma este elege volt és leszúrta.
- NEM! Én nem utáltam, jóban voltam vele, csak jobb szerettem volna a nőügyeimet magam megoldani.
- Rendben, értem. Nos, bent kell maradnia, amíg nem győződünk meg jobban az ártatlanságáról. Nincs biztos alibije és a tanúvallomás sem éppen ön mellett szól – a felügyelő oda intett az őrnek, aki elvezetett.