Árnyék nélkül - 3. fejezet
Péntek
volt, végre kezdődött a hétvége, amikor is a legtöbb diák elmegy
bulizni a suli közelében lévő szórakozóhelyekre, vagy éppen hazamennek
szeretett családjukhoz. Én most kivételesen nem az utóbbi csoporthoz
tartoztam. Elhatároztam, hogy elmegyek a csajokkal a Royal Caméleonba
bulizni. Ha már arra járok, megismerkedek pár menő emberrel és talán
Aaron-nel is. Nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig annyiszor próbáltam.
Túl nagy volt a csábítás, nem tudtam neki ellenállni. Nagyon utáltam a
helyzetet, hogy ez az egész csak egyoldalú. De nem adtam fel, mindig is
reménykedtem.Talán most a buliban sikerül beszélgetnem vele, vagy táncolni. Készülődtem
a szobámban, de fogalmam se volt, hogy mit vegyek fel. Még szerencse,
hogy Vanessa segített, összeszedett nekem egy parti szerkót, egy mini,
fekete, fodros kis szoknyát meg egy szexi, sötét, kivágott felsőt, majd
kifestett.- Rád se lehet ismeri, olyan szép vagy – mondta Vanessa álmélkodva.- Igazán? Köszönöm – mosolyogtam szerényen. Kopogtak, Vanessa azonnal ajtót nyitott. Merciék voltak, teljes „fegyverzetben”. - Na, mehetünk? - álltak meg az ajtóban.-
Barbi kész van már, induljatok csak el, én is megyek nemsokára, csak
még letusolok. Majd ott találkozunk – felelte Vanessa, én pedig
elindultam a lányokkal a buliba.Hűvösre
járt az idő és már elég sötét is volt. Mondjuk tíz körül nem is csoda.
Busszal kellett odamenni , csak pár megálló volt az egész. Mikor
megérkeztünk, teljesen odáig voltam. Nagyon tetszett a hely, ide elég
puccos és pénzes gyerekek jártak. Elit helynek tűnt, de ez cseppet sem
zavart. Úgy éreztem magam, mint egy királynő. Ahogy beléptünk, már ment
a zene és a tánc. A DJ az óriási terem végén nyomatta a zenét, és
milliónyi fiatal, fiú és lány rázta magát. Nem volt valami világos,
szinte csak a parti fények világították meg a termet, de ez a színjáték
tette különlegessé az egészet. Arrébb voltak a pultosok és a
végelláthatatlan számú italok.- Hogy tetszik? – kérdezte Mercedes.-
Imádom – mosolyogtam, aztán mindannyian bevetődtünk a táncoló tömegbe.
Eszméletlen hangulat uralkodott a táncparketten. Több ezer elképesztő
helyes pasi volt ott. Nem győztem kapkodni a fejem, majd egyszer csak
egy csodálatos látvány tárult a szemem elé. Megláttam Aaron-t az egyik
pultnál, amint éppen iszik valamit, egyedül. Hosszúkás barna haját
szexin félre túrta, mint mindig. Rózsaszín pólót viselt, amin izmos
teste jól látszódott, és egy szűkítettszárú farmert, ami nagyon jól
állt neki. Elhatároztam, hogy most odamegyek hozzá, mintha csak úgy
arrafelé járnék és megszólítom, vagy csak ráköszönök. El is indultam,
de abban a pillanatban bevágódott mellé egy csaj. Ott
illegett-billegett a srác előtt, amíg el nem ment vele táncolni. Kicsit
bosszús lettem, de ha már célirányosan közeledtem a pulthoz, akkor inni
is kellett volna valamit, ami legalább feldobja a hangulatomat.
Odafurakodtam a pultoshoz és kértem egy vérpezsdítő italt. Miközben
iszogattam odajött hozzám Kevin, az osztálytársam, és felkért táncolni.
Ha már itt vagyok, szórakozok egyet, és nem bánkódom a sikertelen „Aaron akció” miatt - gondoltam.Tánc
közben néha próbáltam figyelni, hogy hol lehet a kiszemelt srác, de
szemelöl vesztettem. Túl nagy volt a hely és túl sokan voltak ahhoz,
hogy itt bárkit is figyelemmel kísérhessek. Az ital kezdett rendesen
hatni bennem. Érzékeim egyre jobban tompultak, arcom kipirult, a szám
kissé zsibbadt, az emberek forogtak körülöttem, majd lassan minden
homályba veszett.Martin
A
koleszban maradtam, s ágyamon feküdve gondolkoztam. Elég kedvtelen
voltam egész héten. Nem volt kedvem semmihez, hiába hívtak el a
barátaim az esti buliba. Kezembe kaptam a gitárom és elkezdtem játszani
rajta valamit, de igazából ahhoz sem volt hangulatom. Így hát
felöltöztem és kimentem sétálni egy kicsit az udvarra. Az egész
kollégiumi rész kongott az ürességtől. Jó későre járhatott, csupán csak
egy-két villany égett az ablakokban. Kint hűvös hideg szél fújt,
egyenesen az arcomba. Tíz perces séta után nem bírtam tovább, teljesen
átfagytam. Visszafelé menet láttam, hogy a szobájában még ég a villany.Hmm, még nem alszik ezek szerint. Felmenjek hozzá? Nem is tudom. Dilemmáztam,
végül elindultam a szobája felé. A folyosó teljes sötétségbe borult,
csak egy-egy kinti lámpa fénye világította meg az ablakon
keresztül. Szia! Csak azért jöttem, hogy megmondjam kicsit túlreagáltam a dolgot, nem akarok rosszba lenni veled egy kotta miatt.Gyakoroltam
magamban a mondanivalóm. Az ajtóhoz érkezve hirtelen megálltam, nem
mertem bekopogni, inamba szállt minden bátorságom. Vissza akartam
fordulni, de végül rászántam magam. Amint koppintottam az ajtón, az
magától résnyire kinyílt, mintha rosszul csukták volna be. Csönd volt
odabent, s a kis résen halvány fény szűrődött ki. Rossz érzés fogott
el, a hideg is kirázott, de lassan benyitottam. Pupilláim
hirtelen kitágultak, szívem egyre gyorsabban vert, félelem lett úrrá
egész testemen. Ledermedten álltam a szobában, talpam beleragadt valami
ragacsos dologba. Vér, tömérdek sok vér volt a padlón, s az ágyon. A
vértócsa közepén ott feküdt a hasán Vanessa. Teljesen kétségbe estem,
odaszaladtam hozzá, letérdeltem és hátára fordítottam. A teste még nem
hűlt ki teljesen, de már nem lélegzett és a pulzusát se tudtam a nyakán
kitapintani. Vége, a szíve nem vert tovább. Nagy barna szemei a távolba
meredtek, és ahogy végig néztem a testén, hasán egy nagy mély szúrást
fedeztem fel. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Falfehér lettem, kezeim
remegtek, a ruhám meg tiszta vér lett a holttesttől. Agyam teljesen
leblokkolt, a lányra emeltem tekintetem és milliónyi emlék villant be
róla, arról az időről, amikor még együtt voltunk. A
sokkos állapotból egy óriási nagy sikítás húzott vissza a valóságba.
Barbara állt az ajtóba kapaszkodva, arca elsápadt, zavartan kapkodta
tekintetét köztem és a halott test közt.- MEGÖLTÉK! VANESSÁT MEGÖLTÉK! – kiáltozott hisztérikusan.- Nem, nem, ez nem az, aminek látszik! – mentegetőztem, felemelve tenyerem, majd felálltam és feléje közeledtem.-
NE GYERE KÖZELEBB! – sipákolta, s hátrahőkölt, megijedt tőlem. A
kiabálásra szinte mindenki felkelt, aki ezen épületszárnyban lakott.
Tömegesen kirohantak a szobából és felénk vették az irányt. Ott termett
nyomban egy-két tanár is.- Istenem! – kiáltottak fel az emberek, mindenki le volt dermedve a látványtól.-
Azonnal hívják ide az igazgatót! – kiáltott egy tanár a gyerekeknek. De
senki nem mozdult. - Nem hallják? Hívják ide az igazgatót, és valaki
tárcsázza a rendőrséget és a mentőket! – kiáltott újra, azután
megpróbálta újraéleszteni a lányt.- Azt hiszem, mentő már nem kell – mondtam fagyos hangon és visszanéztem a hullára, majd elindultam kifelé a szobából.-
Ohó, maga nem megy innen sehova! – kiáltott rám egy másik tanár és
megragadta erősen a karomat, amire felszisszentem. Az igazgató is
gyorsan megérkezett, próbált áttörni a tömegen. A látvány őt is rosszul
érintette.- Mi történt itt? – a választ várva kapkodta a fejét az ott lévők között. Barbara hozzám lépett, és elkezdett kiabálni velem.-
MIÉRT TETTED EZT? – ordította – MIÉRT? – majd térdre esett és zokogott
előttem. Mindenki engem nézett, és a véres ruháimat méregették rajtam.
A diákok hangosan suttogtak. -
Nem én voltam! – kiáltottam, és idegesen össze-vissza kapkodtam
tekintetemet az embereken, mintha arra várnék, hogy valaki megerősíti
állításom, de nem ez történt. Az igazgató azonnal odalépett hozzám.- Nem én voltam igazgató úr – ismételtem még egyszer.-
Majd ezt a rendőrség eldönti – válaszolta csalódott hangon, és a
közeledő rendőrök felé intett a fejével. Négy egyenruhás rendőr
lépkedett szaporán a folyosón. A tömeg utat engedett nekik, majd
egyenesen felém jöttek. Vállamnál megragadtak, a falhoz szorítottak és
megbilincseltek, azután egy másik gyorsan megmotozott.- Nem én voltam, kérem! Így találtam rá! Ártatlan vagyok! – kiabáltam kétségbeesetten.- Persze, mind ezt mondják – válaszolta gúnyosan az egyik köpcös rendőr. - Bevisszük, és majd az őrsön mesélhet tovább fiatalúr – válaszolta a másik.A
tanárok szóltak nekik, hogy Barbara talált ránk. Fel se fogta még a
történteket, csak arra kapta fel a fejét, hogy az egyik férfi a
vállánál fogva elvezette. -
Rendben kisasszony, akkor ön is velünk jön az őrsre – válaszolta a
rendőr. - A területet lezárjuk, senki nem léphet be a szobába! –
utasított mindenkit egy másik. -
A helyszínelők mindjárt ideérnek – kiáltott hátulról az egyik a
többinek. A köpcös és társa elindult kifelé velem és Barbarával.
Mindenki nézett minket, ahogy elvonulunk. Nagyon rosszul esett, hogy
összesúgtak a hátam mögött és mutogattak rám, mint valami gyilkosra.-
Tényleg nem én voltam, kérlek, higgy nekem! - mondtam elkeseredetten. Ő
csak rám pillantott, de nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nem tudta
mit higgyen. Teljesen összeomlott lelkileg, sokkolta a látvány, amint
látta Vanessa-t vérben feküdve.Kint
eleredt az eső, a rendőrök beültettek minket a kocsiba. Egész út alatt
meg sem szólaltunk. Néha ránéztem, de ő mintha észre sem vett volna,
csak meredten bámult ki az ablakon és sírt. Néztem az esőcseppeket,
ahogy a kocsi ablakán kopogtak. Barbara magába temetkezett, láttam
rajta, hogy azt kívánja, bárcsak álmodna.A kocsi megállt. Megérkeztünk az őrse. A rendőrök bekísértek, felvették az adatainkat, majd azonnal kihallgattak minket.A
vallató egy sötét falú, kis szobából állt, amelyet minden bizonnyal jól
hangszigeteltek. A szoba közepén egy egyszerű fémasztalt helyeztek el,
három székkel, attól nem messze pedig egy kamerát állítottak fel a
sarokban. A plafonon pár apró, beépített égő világított, a szemközti
falakon pedig tükörüveget helyeztek el. A filmekben mindig ott állt
valaki az üveg mögött és figyelte a kihallgatást. Gondoltam a való
életben is így van.-
Szóval, ha nem tévedek, gyilkosság alapos gyanújával hozták be önt –
mondta az ottani őszes hajú felügyelő – Nos, jobban teszi, ha az igazat
és csak is az igazat mondja nekem.- Rendben. De levehetnénk a bilincset? Nagyon vágja a kezem. -
Ja, igen, persze – válaszolta, majd intett az egyik őrnek, aki az ajtót
állta el – Nos, meséljen akkor mi is történt abban a szobában?- Hát gyilkosság. De nem én voltam, én ott sem voltam akkor, amikor ez történhetett.- Akkor hol volt?-
Úgy volt, hogy a szobámban voltam. Unatkoztam, nem tudtam mihez
kezdeni. Fetrengtem az ágyon, hátha tudok aludni, de nem ment. Akkor
elkezdtem gitározni, de ahhoz sem volt igazán kedvem. Majd kimentem
sétálni az udvarra.- Hány órakor?-
Nem is tudom pontosan, csak azt tudom, hogy már igen késő volt, mert
alig világítottak a lámpák a szobákban. Talán olyan éjfél körül
lehetett.- És mit keresett végül abban a szobában? – faggatott tovább a felügyelő.- Igazából ahhoz a lányhoz mentem, aki velünk jött. Azt hittem, hogy ő van bent a szobában.- Miért ment hozzá?- Ki akartam békülni vele, mert pár napja összevesztünk.-
Ilyenkor akart ön békülőst játszani? Vagy talán őt akarta megölni, de
nem számított arra, hogy mást talál ott? – a felügyelő rezzenéstelen
arccal bámult engem. -
NEM! Kikérem magamnak. Azért nem bírtam aludni, mert rosszul éreztem
magam, hogy már megint összevesztünk. És ez nyomasztott – fakadtam ki.-
Szóval nem ez volt az első alkalom, értem. Talán elege volt belőle és
úgy gondolta, hogy ma este végleg megszabadul a terheitől és megöli -
meglepően gúnyosan, vádaskodóan beszélt velem.- Maga direkt csinálja? – emeltem meg a hangomat – Hányszor mondjam, hogy nem én voltam!- Nyugalom! – csitított – Folytassa, miért véres a keze meg a ruhája?-
Szóval elmentem a szobához, bekopogtam, és az ajtó kinyílt, magától.
Benyitottam, s megláttam Vanessa-t a vértócsában. Teljesen ledermedtem
nem tudtam, hogy mit tegyek. Odamentem hozzá gyorsan, hátára
fordítottam és megnéztem, hogy életben van-e még. De már halott volt.
Felette térdeltem a vértócsában és csak néztem őt, ekkor jött Barbara
és sikított egy nagyot. Odagyűlt a fél suli, mire én nem győztem
magyarázkodni, de nem hitt nekem se ő, se senki. Most pedig itt vagyok,
ennyi.- Hmm, értem – morfondírozott a felügyelő, miközben kezével az állát simogatta.Közben benyitott egy nő és az asztalra letett egy nyomtatott papírt. A felügyelő elkezdte olvasni.- Hol van a gyilkos fegyver? - kérdezte.- Nem tudom. Nem volt a szobában semmi olyan.- Késszúrás nyomai voltak a lányon, nem de?- Igen, talán. De a kés nem volt ott. Vagyis nem láttam.- Van önnek kése? – húzta fel gyanakvóan a szemöldökét.- MI? – fakadtam ki újra – Nem! Hányszor mondjam, hogy nem én voltam!- A tanúskodás, ahogy látom, maga ellen szól. Az van ide leírva, hogy az utóbbi napokban veszekedett az áldozattal. Így volt?- Őőő… igen, de mindenki keveredik vitába.- Maga esetében ez elég gyakori lehet. Min vitatkoztak? - Semmi érdekesen.- Válaszoljon, különben azt kell, hogy higgyem, köze volt a gyilkossághoz. Mert indítéknak jó lehet.- De nem én voltam.- Válaszoljon! – parancsolt rám a felügyelő.-
Csak magánügyi dolgokról volt szó. Bele akart avatkozni az én dolgomba,
hogy majd ő „segít”, de én ezt nem akartam, ő meg nem akarta felfogni…- Hmm… és akár ezért meg is ölhette, talán túl sokszor idegesítette önt fel, és talán pont ma este elege volt és leszúrta. - NEM! Én nem utáltam, jóban voltam vele, csak jobb szerettem volna a nőügyeimet magam megoldani.-
Rendben, értem. Nos, bent kell maradnia, amíg nem győződünk meg jobban
az ártatlanságáról. Nincs biztos alibije és a tanúvallomás sem éppen ön
mellett szól – a felügyelő oda intett az őrnek, aki elvezetett.