Árnyék nélkül - 4. fejezet
Martin
Már
eltelt két nap a gyilkosság óta. Az egész suli erről beszélt.
Vanessának emeltek egy kis emlékhelyet az aulában, ahol életvidám arca
díszelgett a sok virág és mécses közt. Ebben a két napban gyászba
borult minden. Megdöbbenve, és értetlenül álltak az emlékmű előtt, ahol
az igazgató egy gyászbeszédszerűséget tartott. Gyerekek ezrei
könnyezték meg, még talán az is, aki utálta. Rendőrségi felügyelet alá
került az intézmény. Senki nem hagyhatta el a területet, amíg a
nyomozás folyt. A kihallgatások eléggé elhúzódtak, hisz vagy hatszáz
gyereket kellett kihallgatniuk, plusz a tanárokat. Szülők ezrei
tiltakoztak, és gyermekeiket ki akarták venni az iskolából, de nem
lehetett. A törvényt tiszteletben kellett tartani, ezáltal olyan lett
ez a suli, mint valami börtön. Őrök álltak a kapukban, az udvaron, a
folyósokon, egyszóval mindenhol.
Alig vártam, hogy végre
elengedjenek az őrsről. Nem tudták rám bizonyítani a gyilkosságot.
Hogyan is tudták volna, ha nem én tettem! A cellában töltött két nap
maga volt a pokol, legalábbis így éreztem. Magam előtt pörgettem le az
életem hátra lévő részeit, mely már képzeletben a börtön rideg falai
közt játszódott. Átkoztam azt a napot, amikor úgy döntöttem, hogy
felmegyek beszélni Barbarával. Teljesen összetörtem odabent és magam
alatt voltam a történtek miatt. Mikor végigvonultam a folyosón, minden
szempár rám szegeződött, hirtelen mindenki elcsöndesült, majd megint
elkezdtek suttogni. Néhol elkaptam egy-egy „ez meg mit keres itt?”-féle
megjegyzést. Szörnyen rosszul esett, hogy mindenki menekült előlem,
vagy végig mért, nem beszélve a rosszalló beszólásról. Nem hibáztattam
őket, senki nem tudta megmagyarázni a történteket, csak bűnbakot
kerestek, jelen esetben engem. Megpróbáltam nem is foglalkozni velük,
de bevallom nem ment. Amikor megláttam barátaimat, nyomban odamentem
hozzájuk. Sajnos bennük is csalódnom kellett, átlátszó indokokkal
ráztak le és hagytak magamra. Éreztem, ahogy szép lassan megfojt a
magány gondolata. Megbélyegeztek, már a barátaim is. Féltek tőlem, mint
a tűztől. Pedig ők aztán tudhatták, hogy nem lennék képes ilyen
dolgokra, hisz ismertek. Az az egy nyugtatott meg, hogy a tanáraim nem
bántak így velem, próbáltak úgy viselkedni, mintha a rendőrségen
töltött idő meg se történt volna. Talán ők voltak az egyetlen értelmes
emberi lények a suliban. Mik vannak?
Igyekeztem minden emberi
kapcsolatot elkerülni, levegő akartam lenni, ezért pár órára be se
mentem. Egy teljesen új és idegen világ nyílt meg előttem, ahol kezdtem
azt hinni, hogy senkit se ismerek már igazán. Különleges érzés kerített
hatalmában Vanessa halála óta. Számomra megmagyarázhatatlan volt, mégis
kellemes, mintha energiával töltődtem volna fel, azért hogy megküzdjek
a rám váró sötét és nehéz napokkal. Ezt a plusz löketet leginkább
testnevelés órán fedeztem fel igazán. Nagy mennyiségű adrenalin
szabadulhatott fel bennem, mikor az általam rühellt testnevelés tanár,
kihasználva megtört mivoltomat, igyekezett megszívatni. Mindig is
kihasználta az alkalmat, hogy piszkáljon, és sértő dolgokat vágjon a
fejemhez, ha éppen valamit ,, nem végeztem jól '' . Csak hogy szerinte
én állandóan rosszul csináltam mindent. Elegem volt belőle, azért is
megmutattam neki milyen fából faragtak. Többször is úgy lőttem a
focilabdával kapura, hogy csak úgy füstölt, mire tátott szájjal bámult
felém, úgy leesett az álla, ahogy nekem is. Sosem voltam jó a fociban,
kapura rúgni meg végképp nem tudtam, ez idáig. A fogytában lévő
türelmetlenségemnek tudtam be az energia löketet. Jó érzéssel töltött
el, főleg miután egyre jobban és agresszívabban tudtam játszani. A
legtöbb srác riadtan pislogott felém, barátaim még jobban elkerültek az
órán teljesítettek láttán. Egy elmebeteg vadállatnak tartottak, láttam
a tekintetükben. Nem érdekelt már mit gondoltak rólam, jó volt kiadni
magamból az érzéseimet, a haragomat és a dühömet, amiért egy ilyen
tragikus este folytán minden hirtelen a feje tetejére állt.
A
tornaterem jobb oldalán lévő padra ültem, hogy szusszanjak egy kicsit.
Az ott ülő vézna, szemüveges srác azonnal a pad másik végére slisszant,
mikor látott közeledni, a többi hasonszőrű pedig követte őt. A
gumicsíkokkal teli parkettára szegeztem tekintetemet. Minden óra után
így festett a burkolat. Eszembe juttatta, amikor büntetésként nekem
kellett a cipőcsíkokat eltüntetnem az órák után. Azt is azért, mert
elsőévesként összeverekedtem az egyik osztálytársammal. Mellesleg ő
kezdte, neki lökött a falmentén húzódó bordásfalnak. Még a mai napig
tudtam, melyik fokába vertem be a fejemet. Végig néztem a tornatermen,
ahogy felelevenedtek a borzalmas órai emlékeim. A parketta és a
fal változatlanul is homok színű volt, néhol már inkább szürkés
árnyalatba váltott át az idő múlásával. A bordásfal csiszolt
világosbarna színe nyugtatóan hatott szemeimre. Magas belmagasságot
alakítottak ki, tetőablakkal a plafonon. Lehetett vagy négy-öt méter az
üveg és a parketta közt. A tetőablak előtt egy masszív hálót szereltek
fel, az olyan elmebeteg diákok miatt, akik késztetést éreznének arra,
hogy kirúgják az üveget. Többször is tesztelve lett az évek során, így
váltig állíthatta bárki is, hogy a célnak tökéletesen megfelelt.
Mellettünk
helyezkedett el a lányok tesi terme, ami szakasztott mása volt a
mienknek, annyi különbséggel, hogy fel lehetett állítani a
röplabdahálót a terem közepére.
A hangosbemondó búgó hangja terelte
vissza a figyelmemet. A kis magnóban lévő hang egy rendkívüli gyűlés
keretében az összes tanárt a tanáriba hívatta. A srácok többsége ennem
megörült, mivel szabad foglalkozást tarthattunk az óra hátralévő
részében. Ez általában a focizást jelentette. Aaronék folyton azt
akartak játszani, ezért is utáltam a testnevelés órákat. Nem csak a
tanár miatt, hanem hogy pont Aaron osztályával együtt kellett lennünk.
A-sok a B-sekkel, már három éve így volt, kezdtem unni. Inkább
kosaraztam vagy kézilabdáztam volna, de azt nem lehetett, a többség
szava döntött, ahogy mindig is. Így hát amíg a srácok játszottak,
gondoltam jó fej leszek és kiviszem a szertárba a labdákat, amivel
gyakoroltunk az órán. Ahogy kimentem a teremből, a folyosó végén lévő
szertár felé, útközben átnéztem a másik tornaterembe, ahol a lányok
tesiztek. Látni akartam Barbarát, és beszélni vele a történtekről és a
tanúskodásáról. Mélyen reméltem, hogy legalább ő nem néz gyilkosnak.
Fontos volt a számomra, már a kezdetek óta, ahogy megláttam. Magam se
tudtam mire vélni azt az érzelmi kavalkádot, amit felbolygatott bennem
mikor megismertem. Különleges volt a számomra, hisz attól eltekintve,
hogy vonzotta a bajt és meggondolatlan cselekedeteivel rengetegszer
megbántott, sosem tudtam haragudni rá. Számomra ő volt a legszebb, a
leghumorosabb, és a legjobb lány barátom, amit a srácok kevésbé
toleráltak. Folyton azzal piszkáltak, hogy belé zúgtam, emiatt
hanyagoltam őket, pedig nem így volt. Nem voltam belé szerelmes,
viszont talán egy kicsit többet jelentett a számomra. Néha úgy éreztem,
mintha egy óriási nagy mágnes lett volna, ami folyamatosan magához
vonz. Egész lénye furcsa volt, mégis megnyugtató, szerettem vele lenni,
azt leszámítva mikor Aaronről beszélt. Nem voltam féltékeny, miért is
lettem volna az? De maga a tény, hogy szerelmes Aaronbe, kiakasztott.
Az a srác velejéig gonosz volt, ha nem is látszódott rajta, én éreztem.
A fél suli meg volt neki, csajok százai epekedtek utána, és ő mindet
kihasználta. Úgy váltogatta a barátnőit, mint ha pólók lettem volna.
Mindennap egy másik.
Emlékszem, ahogy szeptemberben megtudtam, hogy
őt kapom szobatársnak, legszívesebben kirohantam volna az egész
épületből. Utáltam azt a megoldást, hogy nem lehetett saját magunknak
megválasztani, kivel akar lenni a másik egy évig. Az igazgató idióta
ötlete szerint, ezáltal jobban megismerjük egymást, ha évente más és
más évfolyamtársunkkal lakunk együtt. Azt hitte így sokkal jobban
összetart a diákok zöme. Tévedett, nagyon is, Aaront napról napra egyre
jobban utáltam. Parancsolgatott, folyton fölényeskedett, éreztette
velem, hogy ő a nagy valaki. Bulikba járt, éjszaka titokban
átszökdösött a csajokhoz és a haverjaihoz, meg még kitudja hová. Nem
illett Barbarához, holott ő teljesen abban a hitben volt, hogy szüksége
van rá.
A lányok változatlanul röplabdáztak a
teremben, Barbarát viszont nem láttam a játékosok közt, se a terem
végében lévő padon. Elmélázva hátráltam ki a terem ajtajából, amikor
azzal egy időben nekem jött valaki.
Barbara
- Bocsi, ne haragudj! – bökte ki hirtelen Martin, azután észlelte, hogy én voltam az akinek nekiment.
- Martin? – lepődtem meg – Jól vagy? - Aggódó fejet vágtam.
-
Inkább hagyjuk ezt a témát, nincs kedvem kifejteni a lelkivilágomat -
mélyen felsóhajtott - Viszont kérdeznék valamit - halkabbra vette a
hangját.
Arcán láttam, hogy kissé meggyötört volt és fáradt. Szemei
alatt sötét gödröcskék feküdtek, sápadt bőrétől a kék szemei még
világosabbnak tüntek, tépett fazonú, fekete haja pedig kissé kócos és
csapzott volt.
- Mondd csak - Komor hangulatban volt, emiatt rossz érzés fogott el. Ki tudja mit műveltek vele odabent az őrsön.
-
Tényleg ellenem tanúskodtál? - Egy pillanatra mintha a dühöt láttam
volna elsuhanni a tekintetében. Megriadtam, hisz semmi rosszat nem
mondtam, ami ellene szólt volna.
- Mi? Nem, csak válaszoltam arra,
amit kérdeztek tőlem. Iszonyatos volt. Ráadásul folyamatosan
kiforgatták a szavaimat – hadartam. Szívem egyre jobban verdesett, amíg
Martin hunyorogva fürkészte az arcomat, mintha arról akart volna
megbizonyosodni, hogy hazudtam neki.
- Ismerős. Az enyémet is, végül benn tartottak máig - mondta megenyhülten.
-
Nagyon sajnálom - mélyen a szemeibe pillantottam, hogy tudja teljesen
komolyan gondoltam, amit mondtam. Éreztem, hogy szét volt esve,
szüksége volt egy barátra. Ezért óvatosan együttérzően megöleltem, és
arcomat a vállába fúrtam. Pár másodpercig álltuk így a terem ajtajában.
Éreztem, ahogy mellkasában egyre jobban kalapál a szíve, kezeivel
erősen magához szorított.
- Amúgy haragszol még rám? - szólaltam meg végül, és kibújtam öleléséből, hogy ránézhessek.
Martin
megint zavarba jött, arcára felszökött a pír, és csak valami „nem”
féleséget tudott mondani. Aranyos volt ilyenkor, ezért automatikusan
rámosolyogtam, utána pedig belestem a fiúk termébe.
– Fociztok? Én is szeretnék – csillant fel a szemem a játék láttán. Mindig is imádtam focizni.
- Hehe. Nem hinném, hogy megengednék Aaronék – felelt gúnyosan.
-
Egy próbát megér – mosolyogtam és odamentem a fiúkhoz – Sziasztok!
Beállhatnék? – kérdeztem tőlük, de ők csak nevettek rajtam. Ez egy
kicsit lehangolt.
- Aha, persze – jött egy válasz távolabbról – Csak
amennyiben kaphatok egy jó szerepet az előadásban – jött előre Aaron,
és rám kacsintott.
Odáig voltam, szinte már olvadtam, mint egy
hóember. Rögtön beálltam, a srácok pedig beosztottak hátvédnek.
Aaron-ék ellen játszottam. Először egy kicsit megriadtam a fiúk
durvasága látván, majd kezdtem megszokni és hoztam a formámat. Régen
rengeteget fociztam a fiú osztálytársaimmal. Bár az még általánosban
volt, meg nyári táborokban, de attól még ez a játékszenvedélyem
megmaradt.
Aaron vitte a kapu felé a labdát. Próbálták elszedni
előle, de nem ment, mert folyton kicselezett mindenkit. Nem csoda hisz
ő volt ebben a legjobb. Csak figyeltem és vártam. A társai fogták a
fejüket, hogy ebből mekkora gól lesz, és szaladtak hátra a kapujukhoz.
Aaron még mindig határozottan a kapu felé vezette a labdát, semmi
passz, csak ő és a labda. Éppen felé szaladtam, amikor az egyik nagy
cselére készült, miközben diadalmasan belevigyorgott az arcomba,
ismertem ezt a nézést az össze srác így reagált legelőször. Biztos volt
magában, hogy egy lányt könnyedén ki tud játszani. Csak egy valamire
nem készült fel, hogy a védekezés az erősségem. Így hát nem jól sült el
a csel, mert könnyű szerrel megszereztem a labdát, előre vittem, majd
lepasszoltam. A fiúk többsége ledermedten állt, élükön Aaronnel, aki
nem tudta felfogni, hogy egy lány így kicselezte őt.
- Te tudsz focizni? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Hát egy picit – mosolyogtam rá szerényen, és szaladtam vissza a helyemre olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
Aaron megpróbálta megint túlvinni a labdát, de ismét sikertelen volt.
- Ezt nem hiszem el! – Kiakadt. A többi srác, akik nézték a meccset, most először nevettek egy jó ízűt, Martinnal az élen.
- Hogy csinálod ezt? – jött oda megint hozzám Aaron.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Mit-mit? Minden srác bedől a cseleimnek, csak te nem.
-
Talán az a probléma, hogy én nem vagyok srác – vontam meg vállaimat,
azután ismét visszamentem a helyemre. Aaron rám mosolygott, ezt Martin
is látta. Szinte villámokat szórt szemeivel Aaron felé. Már szerintem
előre tudta, hogy megint hallgathatja, ahogy róla fogok áradozni.
***
Tesi
után kettesben mentünk Martinnal ebédelni. Sehol egy Mercedes-szerű
lány, csak mi ketten. Ennek szívből tudott örülni, viszont annak már
kevésbé, amiről ebédközben beszélgettünk. Nem kellett nagyon csalódnia,
már valahogy előre láthatta az Aaronös témát. Megpróbálta magát nem
felidegesíteni az istenítő szavak hallatán.
- Megharagszol, ha engem
annyira nem tud ez az Aaron lelkesíteni? – kérdezte és egy barátságos
kis ártatlan mosoly húzódott a szájára.
- Nem – majd visszamosolyogtam rá – Tudom, hogy nem kedveled annyira, de megtudhatom, hogy miért is?
Martint
kicsit meglepte ez a kérdés. Egy darabig nem szólt semmit, mintha nem
tudná mit mondjon, csak turkált a kajájában a villával és törte a fejét.
- Nos? Vagy nem akarod elmondani? – biggyesztettem le a számat.
-
Igazából - vett egy nagy levegőt, a szájába harapott, azután rám nézett
- Jó fej néha, de nem vagyunk annyira egy szinten, elég bunkó tud
lenni. Például, amikor múltkor kiküldött a szobánkból, mert valami
csajjal akart lenni, vagy haverokkal, már nem is tudom.
- Ezek szerint van barátnője? – elcsodálkozva meredtem rá. Nem akartam hinni a fülemnek, egy kisebb világ omlott össze bennem.
Martin
nem felelt, csak megrázta a fejét, közben továbbra is a kajájában
turkált, majd lassan rám emelte tekintetét. Szemeim felcsillantak,
reményteli tekintetem talán megijesztette, ezért gyorsan megint az ebéd
maradékait tologatta ide-oda. Már nem mosolygott, elszállt minden
életkedve.
- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
- Nem, nincs. Csak nem értem, hogy mi tetszik neked ennyire benne? Nem is ismered.
Hirtelen zavarba jöttem ettől a kérdéstől, és kissé el is pirultam, majd próbáltam leküzdeni a kényszer vigyorgást.
-
Igazából én magam sem tudom.Úgy érzem, mintha egy láthatatlan kötelék
lenne kettőnk közt, ami arra késztet hogy megismerjem. A tekintete, a
mosolya, olyan elragadó. Legalábbis engem levesz a lábamról. Főleg
mikor fociztunk, próbáltam nem elolvadni és elpirulni – válaszoltam,
közben pedig az ebédemet bámultam.
- Jól áll, ha elpirulsz –
jegyezte meg Martin és rám mosolygott, végül felszúrta a villájára azt
a krumpli darabot, amivel egy jó ideje játszott.
- Köszi –
szerénykedtem. Ahogy felpillantottam, megláttam Martin válla fölött
Aaront. Egy kis időre elidőzött a tekintetem, majd az találkozott
Aaronével. Megijedtem, ezért gyorsan lesütöttem a szemem. Aztán
ismételtem felnéztem rá és láttam, hogy Aaron még mindig a tekintetemet
fürkészi. Óvatosan rámosolyogtam, ezt viszonozta.
- Mi az? – zavarta
meg Martin az idilli pillanatot. Hátrafordult és a vigyorgó Aaronnel
találta szembe magát, aki pár asztallal odébb éppen kezével feléje
intett.
- Ó, már értem - tette hozzá kissé letörten, miközben visszafordult.
Nem
szóltunk egymáshoz, csendben fejeztük be az ebédünket, azután
elindultunk visszafelé a szobánkba. Már egyre kevesebben voltak azok,
akik megint méregették volna Martint a folyosón. Ez valamennyire
megnyugtatta őt.
- Tényleg most akkor melyik szobában vagy? – törte meg Martin a csendet.
- Nathalieval vagyok most, a 220-ban.
- Nathalie? – hangjából ítélve nagyon meg volt lepődve.
- Igen. Ő írja a forgatókönyvet. Már kész van vele és tök jó lett. Mondjuk, nagyon furcsa lány, még nálam is – nevettem.
-
Azt meghiszem. Csak egyszer volt szobatársa, talán elsőben. Akkor
Vanessa-val volt, de valamiért nagyon csúnyán összevesztek. Nathalie
elvileg azóta lett goth, vagy minek mondják. Előtte olyan volt, mint
Mercedes. Azóta idén sem kapott társat, mivel tavaly is jött egy új
lány a suliba. Nathalie-val került egy szobába, és egyszer csak
szőrén-szálán eltűnt. Egyik napról a másikra. Azóta sem tudni, hová
lett. Én azt hallottam, hogy kivették a suliból, de tudod, ilyen Merci
félék terjesztettek egy-két pletykát, hogy Nathalie megátkozta vagy
megfélemlítette őt. Sőt, a legdurvább, hogy megölte, feldarabolta a
testét, és a kazánházba rejtette – felnevetett. De amikor rám nézett
látta, hogy kissé megriadtam.
- Jaj, ne vedd komolyan! Ez csak mese – mosolygott rám és vállamnál átkarolt.
-
Hát remélem, hogy nem válik hagyománnyá a szobatársak hirtelen eltűnése
– viccelődtem, ám még mindig nem voltam valami nyugodt a hallottaktól.
-
Elkísérjelek a szobádig? Nehogy itt még valamelyik sarkon rád vesse
magát és megegyen – viccelődve próbálta feloldani a bennem lévő
feszültséget.
Beleegyeztem, végül is miért ne. Örültem, hogy végre
jóban vagyok Martinnal. Sose gondoltam volna, hogy ennyire meg fogok
tudni bízni valakiben. Kivételesen balhé és veszekedésmentes nap volt
ez számunkra. Martin talán megbarátkozott az Aaron dologgal, így többet
nem nagyon húzta fel magát, ha róla áradoztam.
Martin
Miután
elkísértem Barbarát, egyenesen a szobám felé tartottam. Kicsattantam a
boldogságtól, amiért vele lehettem. Fütyörészve sétáltam a folyosókon,
azután felhívtam Barbarát, és viccelődve érdeklődtem, hogy él-e még.
Mire tisztázódtak életjelei, addigra már a szobám ajtajában voltam.
Belépve tapasztaltam, hogy Aaron is ott volt, kivételesen egyedül.
Éppen olvasott egy könyvet az ágyán, háton fekve. Megrendültem a
látottakon, nem minden napi látvány volt.
- Te szoktál olvasni? – tört ki belőlem a felismerés. Aaron rám emelte a tekintetét, s lapozott egyet.
- Miért, szerinted most ez minek tűnik?
Leültem az ágyamra és összehúzott szemöldökkel figyeltem tovább. Különös viselkedés volt ez tőle, nem megszokott.
-
Lennél olyan kedves, hogy nem bámulsz ennyire feltűnően? – kérdezte
udvariasan, de egy pillanatra sem vette le a szemét a könyvről.
Nem válaszoltam, inkább kezembe vettem az mp3-mamat és elkezdtem hallgatni.
Nem szóltunk egymáshoz. A csöndet végül Aaron törte meg. Lerakta a könyvet maga mellé, és felém fordult.
- Hogy is hívják azt a lányt?
- Hmm? Tessék? – kaptam ki fülemből a fülhallgatót.
- Azt kérdeztem, hogy hívják a csajodat?
Összeráncolt homlokom világosan azt jelezte, hogy fogalmam sincs, miről volt szó.
- Csajomat? Nekem most nincs barátnőm – értetlenkedtem.
- Akkor ki volt az, akivel együtt ebédeltél? – kérdezte kíváncsian, az arcomat fürkészte.
- Ja, Barbaráról beszélsz? Ő nagyon jó barátom – akaratlanul is, de erősen kihangsúlyoztam az „ő”-t.
- Tényleg, hirtelen nem jutott eszembe a neve… Honnan tud így focizni?
- Fogalmam sincs. Biztos a régi sulijában focizott.
- Van barátja? – ravasz mosoly terült el az arcán.
- Miért érdekel ez téged? – szúrós pillantással méltattam.
- Nyugi Rómeó, csak úgy kérdeztem – hamisan vigyorgott továbbra is.
-
Aha, persze – hitetlenkedtem – Láttam az ebédlős dolgot - jegyeztem
meg. Aaron felnevetett, majd felállt, asztalára rakta a könyvet,
és visszafeküdt az ágyára. Karjait összefűzte, a tarkója alá rakta, és
a plafont bámulva újra megszólalt.
- És ez miért is baj? – önelégülten mosolygott tovább.
- Undorító egy alak vagy! – pattantam fel az ágyról.
- Miért is? – értetlenkedett.
- Nekem ne játszd itt az agyad! Te is pontosan jól tudod! – emeltem meg a hangomat.
- Nem én! – játszotta a tudatlant, ezzel feszegetve a türelmemet.
-
Egy egoista öntelt kis pöcs vagy! De mégis körül rajonganak a lányok…
Nem is ezzel van a bajom, hanem, hogy te kihasználod mindegyiket! –
utálkozva és undorodva néztem rá, de Aaron csak tovább mosolygott. Már
idegtépően idegesített ez az örökös vigyorgása. Legszívesebben behúztam
volna neki. A hallottak után, Aaron lassan felkelt ágyából és felém
indult.
- Ugyan már, nem lehet, hogy csak féltékenykedsz, mert neked rosszul mennek a dolgaid? – nevetett.
-
Hát nem is tudom…Tavaly Vanessanál minden nagyon jól ment addig, míg te
meg nem jelentél körülöttünk! Miattad szakított velem, és neked
fogalmad sincs, hogy mennyire rosszul esett. Persze téged ez mit
érdekel. Aztán idén megjött Barbara, örültem, hogy van ebben a suliban
normális ember, aki nem néz ki úgy, mint a többi kis cafka.
- Hát igen, elég ritka az ilyen - helyeselt és erőteljesen bólogatott közben.
-
Pofa be, és hagyd már abba a vigyorgást! – kiabáltam rá – Szóval amint
megláttad, hogy jóba lettem vele te rögtön lecsaptál rá. Akárcsak a
többiekre. Mégis kinek hiszed te magad? Miért pont az én csaj
barátaimra pályázol? Hmm?
- Nem tehetek róla, hogy jó ízlésed van –
s megint megvillantotta az idegesítő mosolyát. – Nem valami jó a
csajozós taktikád. Nem akarlak kiábrándítani, de eléggé szánalmas,
ahogy te csinálod. Állandóan a nyakukban lihegsz ahelyett, hogy inkább
azokkal a nyomi bendzsónyávogtató haverjaiddal lógnál. Nem fogok
csodálkozni, ha majd Barbara elküld a picsába…
- Te ne beszélj így a barátaimról, oké? Én sem sértegetem a tiedét! És ugyan miért küldene el? Én vagyok az egyetlen barátja.
- Pontosan, és nem is leszel több neki- lenézően mért végig.
Nagy indulatomban, ujjammal fenyegetőzve indultam meg Aaron felé.
-
Idefigyelj! Jól jegyezd meg, bármibe is kerüljön nekem, nem fogom
hagyni, hogy vele is ezt tedd! Megértetted? – Szemeim szinte villogtak,
villámokat szórva Aaronre, aki megrémült kissé tőlem, annyira hogy
lefagyott a mosoly az arcáról és hátrált egy kicsit.
- Hehe, jaj
de félek tőled! Szerintem ezt nem te fogod eldönteni - szólt fagyosan,
de ijesztő nyugodtsággal. Majd elindult az ajtó felé. Nem tudtam, hogy
reagáljam le. Csak álltam a szoba közepén, ahol az imént vitáztunk.
Végül mielőtt Aaron kilépett volna az ajtón, odaszóltam neki.
- Most meg hová mész? – kérdeztem kissé nyugodtabb hangon.
- Csocsózni. Vagy esetleg kérjek tőled engedélyt rá? – szólt vissza undokul, azután bevágta maga mögött az ajtót.
Na, pontosan ezért utáltam én Aaron Pattont!
Barbara
Martin
különös módon próbált mindig a nyomomban lenni. Minden szünetben
felkeresett és becsöngetésig velem volt. Még média óra előtti szünetben
sem hagyott egyetlen egy alkalmat sem, hogy Aaron megközelítsen. Ennek
szemlátomást Aaron nem örült, ahogy én sem. Mert már engem is nagyon
kezdett zavarni, hogy mindig minden lépésemre ügyel, mintha még mindig
egy kislány lennék. Zavart az is, hogy így nem tudtam beszélgetni a
lányokkal, mert akkor is ott állt vagy ült mellettem. Néha már örültem,
mikor Mercedeséket megláttam, mert tudtam, hogy Martin nem kedvelte
őket, reméltem leszáll rólam egy ideig, és hagy végre élni. Persze nem
így történt. Akármennyire nem bírta őket, akkor sem hagyott ott, csak
egy kicsit errébb húzódott úgy, hogy szemmel tarthasson továbbra is. Ez
ment egy héten keresztül. Már órák után inkább ki sem mozdultam a
szobámból, és folyamatosan próbáltam lekoptatni azzal az indokkal, hogy
leckét kell írnom és sok a tanulni valóm. Valamennyire sikerült, így
egy kicsit fellélegeznem.
Nem akartam megbántani, de úgy
gondoltam, hogy ha ezek után nem esik le neki, hogy kicsit le kéne
állnia, akkor kénytelen leszek beszélni vele, amiből tuti, hogy nem sül
ki semmi jó.
A szobámban unatkoztam és zenét hallgattam.
Vizsgálgattam a szoba minden egyes részletét. Az elrendezése ugyan
olyan volt, mint az előzőé: a fal melletti sarkokban két bézs árnyalatú
fakeretes ágy , közöttük ugyan olyan színű íróasztalok voltak, az ajtó
mellett pedig egy nagy ruhásszekrény, szintén hasonló színekben
pompázva, mint a többi bútor, és végül egy sötétkék padlószőnyeg terült
szét a földön. Mindketten egyénileg díszítettük fel a magunk oldlát.
Bár még nem teljesen tudtam berendezkedni, de az asztalomra már
kipakoltam pár állatfigurás kis szobrocskát, a delfines ébresztő
órámat, tolltartómat, jegyzettömböt és a papír asztali könyöklőmet,
amire mindig firkálgatni szoktam, ha éppen nem megy a tanulás. Nathalie
oldala viszont eléggé ijesztő rész volt a számomra. Pentagrammos és
véres rajzok, meg együttesek poszterei voltak az ágya felett, de azok
is valamilyen sátánista zenét játszhattak a bizarr kinézetük alapján.
Voltak régi képek, félig leégett gyertyák, meg mindenféle régi
bőrborítású könyvek az asztalon. Kíváncsi voltam a lány lelkivilágára.
Nem sokat beszélgettünk. Általában ha ő ott volt, akkor rajzolt, zenét
hallgatott vagy tanult. Hosszú haja a nap huszonnégy órájában
belelógott az arcába. Csoda, ha lehetett látni belőle valamit. Ruhája
sem volt valami változatos, egész nap csak feketében volt. Általában
hosszú szárú acélbetétes bakancsot hordott, vörös vagy fekete
harisnyával, fekete tépett fazonú szoknyával, de néha nadrág is volt
rajta. Elfogadtam a kinézetét, ha más nem is. Bár még mindig nem tudtam
megbarátkozni egy gondolattal: hogy tud valaki ennyire furcsa lenni?
Alig beszélt valakivel, barátai sem nagyon voltak. Így hát, gondoltam,
megpróbálok valamennyire jóban lenni vele, hogy ne ezeket a kínos
csendeket kelljen átélnem nap, mint nap.
- Mit rajzolsz? – kérdeztem a legbarátságosabb hangnemben.
-
Azt, amikor a halál eljön értem egy nap, és elviszi a lelkemet a
pokolba – nagyon kellemes, de fagyos hangon válaszolt. Szép lány
lett volna, de érthetetlen volt számomra, hogy miért takargatja magát.
A válaszát meghallva kicsit megrendültem, és kételkedtem Nathalie
épeszűsségében.
- És miért rajzolsz ilyeneket? Nem mintha nem lennének jók, mert igen is nagyon jól rajzolsz, csak kíváncsi vagyok.
-
A kíváncsiság az egyik fő bűnöd lesz az életedben - úgy válaszolt, hogy
fel se nézett rám. Tovább firkálta az előtte lévő lapot fekete grafit
ceruzájával.
- Őőő micsoda? – ráncoltam a homlokom. Nem egészen ilyen válaszra vártam.
- Egyszer még az életedbe is kerülhet – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.
- Miért mondasz ilyeneket?
-
Vigyázz magadra! – ez a mondata elég ijesztőre sikeredet, mert teljesen
rám hozta a frászt. Sötétbarna szemeit az enyémbe mélyesztette, ahogy
rám emelte tekintetét.
Nem folytattam tovább a társalgást, inkább
fogtam magam és elmentem sétálni egyet, közben pedig zenét hallgattam a
zenelejátszómon.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, teljesen
libabőrös lettem a történtektől. Gyorsan el is sietettem onnan, és
reméltem, hogy sehol se futok össze Martinnal. Még az hiányozott volna.
Minden sarkon lassítottam, körbe néztem, mikor láttam, hogy tiszta a
levegő, gyorsan tovább mentem. Elindultam a játékterem felé, de
útközben meggondoltam magam. Biztos voltam benne, hogy Martin is ott
lesz. Miközben céltalanul sétáltam a suli folyosóin, úton útfélen
megállítottak az őrök, akik még mindig ott vigyáztak a gyerekekre a
gyilkosság óta. Persze, még semmi kézen fogható nyomott nem talált a
rendőrség.
Végül már elegem volt a sok hová tart hölgyem? Kérdésből,
és bementem a táncterembe. Nem volt valami hatalmas, de azért kellőképp
tágas. A földet puha padló borította, a falakat pedig tükör, amiből
balett korlát állt ki.
Éppen egy lassú szám ment az mp3-mamon. Régen
nagyon sokat táncoltam. Édesanyám tanított mindig kiskoromban, s most
kedvet kaptam hozzá, így hát gyorsan odamentem a hangfalakhoz, és hozzá
csatlakoztattam az én kis zenegépemet. Gyönyörű szép dallamos
zongorahang csendült fel. Teljes átéléssel elkezdtem lassan kecsesen
lépkedni. Pörögtem-forogtam, mint egy hajlékony hattyú. Különféle
érzelmek ütöttek ki az arcomon. Néhol leplezetlen boldogság fogott el,
majd hirtelen keserves bánat, de ez mind csak a zene hatására. A sok
ide-oda táncikálásban elkezdett szúrni az oldalam, de nem hagytam abba,
nem foglalkoztam vele. Amikor vége lett a számnak, beállítottam, hogy
újra és újra ezt játssza le. Már-már kezdtem szédülni a különféle
különleges tánclépésektől, amit én magam találtam ki. Kizártam magam
körül teljesen a külvilágot, egészen addig, amíg az egyik forgásomnál
neki nem mentem valaminek.
Majdnem elvágódtam a földön, de az utolsó
pillanatban egy erős kéz fogott meg. Mikor már újra a „földön jártam”,
megpillantottam az illetőt, menten földbe gyökerezett mindkét lábam.
-
Hát te mit keresel itt? – kérdeztem megriadva. Éreztem, ahogy a pír
egyre jobban elönti az arcomat. Ki tudja mióta figyelhetett már, amíg
önkívületi táncot lejtettem.
- Csak erre jártam. Felkérhetem a
hölgyet egy táncra? – hamiskás mosolyával együtt udvariasan meghajolt,
és a kezét kecsesen felém nyújtotta. Nem tudtam nemet mondani.
Felkuncogtam, és belementem a játékba.
- Hát hogyne, uram. - helyeztem kezemet az övébe.
A
zenémre táncoltunk tovább. Különös módon, akkor először azon a héten
nem bántam, hogy Martin velem volt. Valahogy nem úgy viselkedett, mint
ez elmúlt napokban. Nem tudtuk tánc közben visszatartani a
röhögésünket. Főleg, hogy keringőztünk. Ez már önmagában is elég nagy
poénnak tűnt, hát még, hogy nem nagyon ismertem a lépéseket, de szemmel
láthatóan Martin igen csak jól tudta, mert nagyon jól csinálta. Ő
vezetett, én meg ahogy tudtam követtem.
- Te olyan lökött vagy! – Felszabadultan nevettem és lenéztem, hogy nehogy a lábára lépjek.
- Én? Miért is? – mosolygott és közben folyamatosan a szemembe nézett.
- Hát nem is tudom, talán, mert itt keringőzünk ketten egy üres teremben.
-
Ó, és ha te egyedül táncolsz egy üres teremben, azt minek hívod? –
csipkelődött velem, de mindvégig mosolygott. Még sosem tartottam
ennyire elragadónak Martint, mint ahogy abban a pillanatban. Teljesen
megbabonázott.
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy én nem lennék az –
Martin szemeibe néztem, ami egy pillanatra megragadott, de gyorsan
lenéztem, és tovább figyeltem lábainkat. A vidám, nevetségesnek tűnő
táncot mindketten egyre komolyabban vettük. Már kevesebbet nevettünk,
de azért ugyanúgy mosolyogtunk. Bár eléggé eltértünk a keringőtől, és
valami nagyon egyedit hoztunk ki belőle. Martin gondolt egyet, aztán
hirtelen megpörgetett. Annyira megijedtem, hogy felsikoltva
kipördültem, míg végül fenekemre estem. Először megállt a levegő
mindkettőnkben a nagy ijedségtől, majd egyszerre kitört belőlünk a
nevetés. Martin felsegített, és folytattuk tovább.
- Azért, majd ha
megpörgetsz, kérlek, előtte szólj, mert váratlanul ért! - szúrtam le a
meggondolatlan tette miatt. Még utána is sajgott a hátsóm.
-
Feltétlenül. Akkor szólok, hogy most hátrahajlás lesz – ravaszul
mosolygott ismét, de nem nagyon értettem, milyen hajlásról beszélt.
Mielőtt kimondhattam volna valami „Mi?”szerűséget, addigra Martin
megragadott a derekamnál és hanyatt döntött. Pár másodpercig egymás
szemébe néztünk. Megint elővette a gyönyörű mosolyát, amit akaratlanul
is viszonoztam. Majd amikor visszahúzott újra, a tekintetemet kereste.
Valahogy más volt a pillantása, mélyebbnek tűnt, mintha belém akart
volna látni, én pedig akaratlanul is viszonoztam. Éreztem, ahogy
szikrázott körülöttük a levegő, mint valami időzített bomba, ami
bármikor felrobbanhatna. Martin tengerkék írisze annyira szépek volt,
még sosem vettem észre, teljesen megbabonázott. Közelebb húzott
magához, szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Arca lassacskán
egyre közeledett az enyéméhez, tekintetét a számra vetette. Teljesen el
voltam varázsolva, a zene hatása és Martin furcsa, ám de kellemes
viselkedése, elködösítette a fejemet. Csak üresen figyeltem a felém
közeledő fiút. Megcsapott a finom, kellemes parfüm illata, ami még
jobban elbódított. Éreztem egyre közeledő friss leheletét ajkaimon. Az
egészet lassított lejátszásban éltem át. Már-már alig volt köztük
levegő. Közeledő ajkai majdnem súrolta az enyémét, de még időben észhez
tértem, és gyorsan elfordítottam a fejem. Kiugrottam karjai közül, egy
ijedt pillantás kíséretében, és az mp3-mamhoz sietettem.
- Várj! – szólt oda Martin, és felém indult.
- Én… én… most inkább megyek – dadogtam össze-vissza zavaromban. Martin gyorsan elkapta karomat, és magához húzott.
- Kérlek, ne haragudj, csak… - kezdett bele a magyarázatába, de szavába vágtam.
-
Hagyj most… szeretnék egyedül lenni – feleltem, de nem néztem rá,
pontosabban nem tudtam. Nem akartam látni a szemeiben lévő szikrát, még
jobban összezavart volna. Martin szó nélkül elengedett, majd végig
nézte, ahogy kimenekülök a teremből, és magára hagyom.