Árnyék nélkül - 4. fejezet

Martin

Már eltelt két nap a gyilkosság óta. Az egész suli erről beszélt. Vanessának emeltek egy kis emlékhelyet az aulában, ahol életvidám arca díszelgett a sok virág és mécses közt. Ebben a két napban gyászba borult minden. Megdöbbenve, és értetlenül álltak az emlékmű előtt, ahol az igazgató egy gyászbeszédszerűséget tartott. Gyerekek ezrei könnyezték meg, még talán az is, aki utálta. Rendőrségi felügyelet alá került az intézmény. Senki nem hagyhatta el a területet, amíg a nyomozás folyt. A kihallgatások eléggé elhúzódtak, hisz vagy hatszáz gyereket kellett kihallgatniuk, plusz a tanárokat. Szülők ezrei tiltakoztak, és gyermekeiket ki akarták venni az iskolából, de nem lehetett. A törvényt tiszteletben kellett tartani, ezáltal olyan lett ez a suli, mint valami börtön. Őrök álltak a kapukban, az udvaron, a folyósokon, egyszóval mindenhol.
Alig vártam, hogy végre elengedjenek az őrsről. Nem tudták rám bizonyítani a gyilkosságot. Hogyan is tudták volna, ha nem én tettem! A cellában töltött két nap maga volt a pokol, legalábbis így éreztem. Magam előtt pörgettem le az életem hátra lévő részeit, mely már képzeletben a börtön rideg falai közt játszódott. Átkoztam azt a napot, amikor úgy döntöttem, hogy felmegyek beszélni Barbarával. Teljesen összetörtem odabent és magam alatt voltam a történtek miatt. Mikor végigvonultam a folyosón, minden szempár rám szegeződött, hirtelen mindenki elcsöndesült, majd megint elkezdtek suttogni. Néhol elkaptam egy-egy „ez meg mit keres itt?”-féle megjegyzést. Szörnyen rosszul esett, hogy mindenki menekült előlem, vagy végig mért, nem beszélve a rosszalló beszólásról. Nem hibáztattam őket, senki nem tudta megmagyarázni a történteket, csak bűnbakot kerestek, jelen esetben engem. Megpróbáltam nem is foglalkozni velük, de bevallom nem ment. Amikor megláttam barátaimat, nyomban odamentem hozzájuk. Sajnos bennük is csalódnom kellett, átlátszó indokokkal ráztak le és hagytak magamra. Éreztem, ahogy szép lassan megfojt a magány gondolata. Megbélyegeztek, már a barátaim is. Féltek tőlem, mint a tűztől. Pedig ők aztán tudhatták, hogy nem lennék képes ilyen dolgokra, hisz ismertek. Az az egy nyugtatott meg, hogy a tanáraim nem bántak így velem, próbáltak úgy viselkedni, mintha a rendőrségen töltött idő meg se történt volna. Talán ők voltak az egyetlen értelmes emberi lények a suliban. Mik vannak?
Igyekeztem minden emberi kapcsolatot elkerülni, levegő akartam lenni, ezért pár órára be se mentem. Egy teljesen új és idegen világ nyílt meg előttem, ahol kezdtem azt hinni, hogy senkit se ismerek már igazán. Különleges érzés kerített hatalmában Vanessa halála óta. Számomra megmagyarázhatatlan volt, mégis kellemes, mintha energiával töltődtem volna fel, azért hogy megküzdjek a rám váró sötét és nehéz napokkal. Ezt a plusz löketet leginkább testnevelés órán fedeztem fel igazán. Nagy mennyiségű adrenalin szabadulhatott fel bennem, mikor az általam rühellt testnevelés tanár, kihasználva megtört mivoltomat, igyekezett megszívatni. Mindig is kihasználta az alkalmat, hogy piszkáljon, és sértő dolgokat vágjon a fejemhez, ha éppen valamit ,, nem végeztem jól '' . Csak hogy szerinte én állandóan rosszul csináltam mindent. Elegem volt belőle, azért is megmutattam neki milyen fából faragtak. Többször is úgy lőttem a focilabdával kapura, hogy csak úgy füstölt, mire tátott szájjal bámult felém, úgy leesett az álla, ahogy nekem is. Sosem voltam jó a fociban, kapura rúgni meg végképp nem tudtam, ez idáig. A fogytában lévő türelmetlenségemnek tudtam be az energia löketet. Jó érzéssel töltött el, főleg miután egyre jobban és agresszívabban tudtam játszani. A legtöbb srác riadtan pislogott felém, barátaim még jobban elkerültek az órán teljesítettek láttán. Egy elmebeteg vadállatnak tartottak, láttam a tekintetükben. Nem érdekelt már mit gondoltak rólam, jó volt kiadni magamból az érzéseimet, a haragomat és a dühömet, amiért egy ilyen tragikus este folytán minden hirtelen a feje tetejére állt.
A tornaterem jobb oldalán lévő padra ültem, hogy szusszanjak egy kicsit. Az ott ülő vézna, szemüveges srác azonnal a pad másik végére slisszant, mikor látott közeledni, a többi hasonszőrű pedig követte őt. A gumicsíkokkal teli parkettára szegeztem tekintetemet. Minden óra után így festett a burkolat. Eszembe juttatta, amikor büntetésként nekem kellett a cipőcsíkokat eltüntetnem az órák után. Azt is azért, mert elsőévesként összeverekedtem az egyik osztálytársammal. Mellesleg ő kezdte, neki lökött a falmentén húzódó bordásfalnak. Még a mai napig tudtam, melyik fokába vertem be a fejemet. Végig néztem a tornatermen, ahogy felelevenedtek a borzalmas órai emlékeim. A parketta és a  fal változatlanul is homok színű volt, néhol már inkább szürkés árnyalatba váltott át az idő múlásával. A bordásfal csiszolt világosbarna színe nyugtatóan hatott szemeimre. Magas belmagasságot alakítottak ki, tetőablakkal a plafonon. Lehetett vagy négy-öt méter az üveg és a parketta közt. A tetőablak előtt egy masszív hálót szereltek fel, az olyan elmebeteg diákok miatt, akik késztetést éreznének arra, hogy kirúgják az üveget. Többször is tesztelve lett az évek során, így váltig állíthatta bárki is, hogy a célnak tökéletesen megfelelt.
Mellettünk helyezkedett el a lányok tesi terme, ami szakasztott mása volt a mienknek, annyi különbséggel, hogy fel lehetett állítani a röplabdahálót a terem közepére.
A hangosbemondó búgó hangja terelte vissza a figyelmemet. A kis magnóban lévő hang egy rendkívüli gyűlés keretében az összes tanárt a tanáriba hívatta. A srácok többsége ennem megörült, mivel szabad foglalkozást tarthattunk az óra hátralévő részében. Ez általában a focizást jelentette. Aaronék folyton azt akartak játszani, ezért is utáltam a testnevelés órákat. Nem csak a tanár miatt, hanem hogy pont Aaron osztályával együtt kellett lennünk. A-sok a B-sekkel, már három éve így volt, kezdtem unni. Inkább kosaraztam vagy kézilabdáztam volna, de azt nem lehetett, a többség szava döntött, ahogy mindig is. Így hát amíg a srácok játszottak, gondoltam jó fej leszek és kiviszem a szertárba a labdákat, amivel gyakoroltunk az órán. Ahogy kimentem a teremből, a folyosó végén lévő szertár felé, útközben átnéztem a másik tornaterembe, ahol a lányok tesiztek. Látni akartam Barbarát, és beszélni vele a történtekről és a tanúskodásáról. Mélyen reméltem, hogy legalább ő nem néz gyilkosnak.
    Fontos volt a számomra, már a kezdetek óta, ahogy megláttam. Magam se tudtam mire vélni azt az érzelmi kavalkádot, amit felbolygatott bennem mikor megismertem. Különleges volt a számomra, hisz attól eltekintve, hogy vonzotta a bajt és meggondolatlan cselekedeteivel rengetegszer megbántott, sosem tudtam haragudni rá. Számomra ő volt a legszebb, a leghumorosabb, és a legjobb lány barátom, amit a srácok kevésbé toleráltak. Folyton azzal piszkáltak, hogy belé zúgtam, emiatt  hanyagoltam őket, pedig nem így volt. Nem voltam belé szerelmes, viszont talán egy kicsit többet jelentett a számomra. Néha úgy éreztem, mintha egy óriási nagy mágnes lett volna, ami folyamatosan magához vonz. Egész lénye furcsa volt, mégis megnyugtató, szerettem vele lenni, azt leszámítva mikor Aaronről beszélt. Nem voltam féltékeny, miért is lettem volna az? De maga a tény, hogy szerelmes Aaronbe, kiakasztott. Az a srác velejéig gonosz volt, ha nem is látszódott rajta, én éreztem. A fél suli meg volt neki, csajok százai epekedtek utána, és ő mindet kihasználta. Úgy váltogatta a barátnőit, mint ha pólók lettem volna. Mindennap egy másik.
Emlékszem, ahogy szeptemberben megtudtam, hogy őt kapom szobatársnak, legszívesebben kirohantam volna az egész épületből. Utáltam azt a megoldást, hogy nem lehetett saját magunknak megválasztani, kivel akar lenni a másik egy évig. Az igazgató idióta ötlete szerint, ezáltal jobban megismerjük egymást, ha évente más és más évfolyamtársunkkal lakunk együtt. Azt hitte így sokkal jobban összetart a diákok zöme. Tévedett, nagyon is, Aaront napról napra egyre jobban utáltam. Parancsolgatott, folyton fölényeskedett, éreztette velem, hogy ő a nagy valaki. Bulikba járt, éjszaka titokban átszökdösött a csajokhoz és a haverjaihoz, meg még kitudja hová. Nem illett Barbarához, holott ő teljesen abban a hitben volt, hogy szüksége van rá.
    A lányok változatlanul röplabdáztak a teremben, Barbarát viszont nem láttam a játékosok közt, se a terem végében lévő padon. Elmélázva hátráltam ki a terem ajtajából, amikor azzal egy időben nekem jött valaki.

Barbara

- Bocsi, ne haragudj! – bökte ki hirtelen Martin, azután észlelte, hogy én voltam az akinek nekiment.
- Martin? – lepődtem meg – Jól vagy? - Aggódó fejet vágtam.
- Inkább hagyjuk ezt a témát, nincs kedvem kifejteni a lelkivilágomat - mélyen felsóhajtott - Viszont kérdeznék valamit - halkabbra vette a hangját.
Arcán láttam, hogy kissé meggyötört volt és fáradt. Szemei alatt sötét gödröcskék feküdtek, sápadt bőrétől a kék szemei még világosabbnak tüntek, tépett fazonú, fekete haja pedig kissé kócos és csapzott volt.
- Mondd csak - Komor hangulatban volt, emiatt rossz érzés fogott el. Ki tudja mit műveltek vele odabent az őrsön.
- Tényleg ellenem tanúskodtál? - Egy pillanatra mintha a dühöt láttam volna elsuhanni a tekintetében. Megriadtam, hisz semmi rosszat nem mondtam, ami ellene szólt volna.
- Mi? Nem, csak válaszoltam arra, amit kérdeztek tőlem. Iszonyatos volt. Ráadásul folyamatosan kiforgatták a szavaimat – hadartam. Szívem egyre jobban verdesett, amíg Martin hunyorogva fürkészte az arcomat, mintha arról akart volna megbizonyosodni, hogy hazudtam neki.
- Ismerős. Az enyémet is, végül benn tartottak máig - mondta megenyhülten.
- Nagyon sajnálom - mélyen a szemeibe pillantottam, hogy tudja teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. Éreztem, hogy szét volt esve, szüksége volt egy barátra. Ezért óvatosan együttérzően megöleltem, és arcomat a vállába fúrtam. Pár másodpercig álltuk így a terem ajtajában. Éreztem, ahogy mellkasában egyre jobban kalapál a szíve, kezeivel erősen magához szorított.
 - Amúgy haragszol még rám? - szólaltam meg végül, és kibújtam öleléséből, hogy ránézhessek.
Martin megint zavarba jött, arcára felszökött a pír, és csak valami „nem” féleséget tudott mondani. Aranyos volt ilyenkor, ezért automatikusan rámosolyogtam, utána pedig belestem a fiúk termébe.
– Fociztok? Én is szeretnék – csillant fel a szemem a játék láttán. Mindig is imádtam focizni.
- Hehe. Nem hinném, hogy megengednék Aaronék – felelt gúnyosan.
- Egy próbát megér – mosolyogtam és odamentem a fiúkhoz – Sziasztok! Beállhatnék? – kérdeztem tőlük, de ők csak nevettek rajtam. Ez egy kicsit lehangolt.
- Aha, persze – jött egy válasz távolabbról – Csak amennyiben kaphatok egy jó szerepet az előadásban – jött előre Aaron, és rám kacsintott.
Odáig voltam, szinte már olvadtam, mint egy hóember. Rögtön beálltam, a srácok pedig beosztottak hátvédnek. Aaron-ék ellen játszottam. Először egy kicsit megriadtam a fiúk durvasága látván, majd kezdtem megszokni és hoztam a formámat. Régen rengeteget fociztam a fiú osztálytársaimmal. Bár az még általánosban volt, meg nyári táborokban, de attól még ez a játékszenvedélyem megmaradt.
Aaron vitte a kapu felé a labdát. Próbálták elszedni előle, de nem ment, mert folyton kicselezett mindenkit. Nem csoda hisz ő volt ebben a legjobb. Csak figyeltem és vártam. A társai fogták a fejüket, hogy ebből mekkora gól lesz, és szaladtak hátra a kapujukhoz. Aaron még mindig határozottan a kapu felé vezette a labdát, semmi passz, csak ő és a labda. Éppen felé szaladtam, amikor az egyik nagy cselére készült, miközben diadalmasan belevigyorgott az arcomba, ismertem ezt a nézést az össze srác így reagált legelőször. Biztos volt magában, hogy egy lányt könnyedén ki tud játszani. Csak egy valamire nem készült fel, hogy a védekezés az erősségem. Így hát nem jól sült el a csel, mert könnyű szerrel megszereztem a labdát, előre vittem, majd lepasszoltam. A fiúk többsége ledermedten állt, élükön Aaronnel, aki nem tudta felfogni, hogy egy lány így kicselezte őt.
- Te tudsz focizni? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Hát egy picit – mosolyogtam rá szerényen, és szaladtam vissza a helyemre olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
Aaron megpróbálta megint túlvinni a labdát, de ismét sikertelen volt.
- Ezt nem hiszem el! – Kiakadt. A többi srác, akik nézték a meccset, most először nevettek egy jó ízűt, Martinnal az élen.
- Hogy csinálod ezt? – jött oda megint hozzám Aaron.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Mit-mit? Minden srác bedől a cseleimnek, csak te nem.
- Talán az a probléma, hogy én nem vagyok srác – vontam meg vállaimat, azután ismét visszamentem a helyemre. Aaron rám mosolygott, ezt Martin is látta. Szinte villámokat szórt szemeivel Aaron felé. Már szerintem előre tudta, hogy megint hallgathatja, ahogy róla fogok áradozni.

***

Tesi után kettesben mentünk Martinnal ebédelni. Sehol egy Mercedes-szerű lány, csak mi ketten. Ennek szívből tudott örülni, viszont annak már kevésbé, amiről ebédközben beszélgettünk. Nem kellett nagyon csalódnia, már valahogy előre láthatta az Aaronös témát. Megpróbálta magát nem felidegesíteni az istenítő szavak hallatán.
- Megharagszol, ha engem annyira nem tud ez az Aaron lelkesíteni? – kérdezte és egy barátságos kis ártatlan mosoly húzódott a szájára.
- Nem – majd visszamosolyogtam rá – Tudom, hogy nem kedveled annyira, de megtudhatom, hogy miért is?
Martint kicsit meglepte ez a kérdés. Egy darabig nem szólt semmit, mintha nem tudná mit mondjon, csak turkált a kajájában a villával és törte a fejét.
- Nos? Vagy nem akarod elmondani? – biggyesztettem le a számat.
- Igazából - vett egy nagy levegőt, a szájába harapott, azután rám nézett - Jó fej néha, de nem vagyunk annyira egy szinten, elég bunkó tud lenni. Például, amikor múltkor kiküldött a szobánkból, mert valami csajjal akart lenni, vagy haverokkal, már nem is tudom.
- Ezek szerint van barátnője? – elcsodálkozva meredtem rá. Nem akartam hinni a fülemnek, egy kisebb világ omlott össze bennem.
Martin nem felelt, csak megrázta a fejét, közben továbbra is a kajájában turkált, majd lassan rám emelte tekintetét. Szemeim felcsillantak, reményteli tekintetem talán megijesztette, ezért gyorsan megint az ebéd maradékait tologatta ide-oda. Már nem mosolygott, elszállt minden életkedve.
- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
- Nem, nincs. Csak nem értem, hogy mi tetszik neked ennyire benne? Nem is ismered.
Hirtelen zavarba jöttem ettől a kérdéstől, és kissé el is pirultam, majd próbáltam leküzdeni a kényszer vigyorgást.
- Igazából én magam sem tudom.Úgy érzem, mintha egy láthatatlan kötelék lenne kettőnk közt, ami arra késztet hogy megismerjem. A tekintete, a mosolya, olyan elragadó. Legalábbis engem levesz a lábamról. Főleg mikor fociztunk, próbáltam nem elolvadni és elpirulni – válaszoltam, közben pedig az ebédemet bámultam.
- Jól áll, ha elpirulsz – jegyezte meg Martin és rám mosolygott, végül felszúrta a villájára azt a krumpli darabot, amivel egy jó ideje játszott.
- Köszi – szerénykedtem. Ahogy felpillantottam, megláttam Martin válla fölött Aaront. Egy kis időre elidőzött a tekintetem, majd az találkozott Aaronével. Megijedtem, ezért gyorsan lesütöttem a szemem. Aztán ismételtem felnéztem rá és láttam, hogy Aaron még mindig a tekintetemet fürkészi. Óvatosan rámosolyogtam, ezt viszonozta.
- Mi az? – zavarta meg Martin az idilli pillanatot. Hátrafordult és a vigyorgó Aaronnel találta szembe magát, aki pár asztallal odébb éppen kezével feléje intett.
- Ó, már értem - tette hozzá kissé letörten, miközben visszafordult.
Nem szóltunk egymáshoz, csendben fejeztük be az ebédünket, azután elindultunk visszafelé a szobánkba. Már egyre kevesebben voltak azok, akik megint méregették volna Martint a folyosón. Ez valamennyire megnyugtatta őt.
- Tényleg most akkor melyik szobában vagy? – törte meg Martin a csendet.
- Nathalieval vagyok most, a 220-ban.
- Nathalie? – hangjából ítélve nagyon meg volt lepődve.
- Igen. Ő írja a forgatókönyvet. Már kész van vele és tök jó lett. Mondjuk, nagyon furcsa lány, még nálam is – nevettem.
- Azt meghiszem. Csak egyszer volt szobatársa, talán elsőben. Akkor Vanessa-val volt, de valamiért nagyon csúnyán összevesztek. Nathalie elvileg azóta lett goth, vagy minek mondják. Előtte olyan volt, mint Mercedes. Azóta idén sem kapott társat, mivel tavaly is jött egy új lány a suliba. Nathalie-val került egy szobába, és egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Egyik napról a másikra. Azóta sem tudni, hová lett. Én azt hallottam, hogy kivették a suliból, de tudod, ilyen Merci félék terjesztettek egy-két pletykát, hogy Nathalie megátkozta vagy megfélemlítette őt. Sőt, a legdurvább, hogy megölte, feldarabolta a testét, és a kazánházba rejtette – felnevetett. De amikor rám nézett látta, hogy kissé megriadtam.
- Jaj, ne vedd komolyan! Ez csak mese – mosolygott rám és vállamnál átkarolt.
- Hát remélem, hogy nem válik hagyománnyá a szobatársak hirtelen eltűnése – viccelődtem, ám még mindig nem voltam valami nyugodt a hallottaktól.
- Elkísérjelek a szobádig? Nehogy itt még valamelyik sarkon rád vesse magát és megegyen – viccelődve próbálta feloldani a bennem lévő feszültséget.
Beleegyeztem, végül is miért ne. Örültem, hogy végre jóban vagyok Martinnal. Sose gondoltam volna, hogy ennyire meg fogok tudni bízni valakiben. Kivételesen balhé és veszekedésmentes nap volt ez számunkra. Martin talán megbarátkozott az Aaron dologgal, így többet nem nagyon húzta fel magát, ha róla áradoztam.

Martin

Miután elkísértem Barbarát, egyenesen a szobám felé tartottam. Kicsattantam a boldogságtól, amiért vele lehettem. Fütyörészve sétáltam a folyosókon, azután felhívtam Barbarát, és viccelődve érdeklődtem, hogy él-e még. Mire tisztázódtak életjelei, addigra már a szobám ajtajában voltam. Belépve tapasztaltam, hogy Aaron is ott volt, kivételesen egyedül. Éppen olvasott egy könyvet az ágyán, háton fekve. Megrendültem a látottakon, nem minden napi látvány volt.
- Te szoktál olvasni? – tört ki belőlem a felismerés. Aaron rám emelte a tekintetét, s lapozott egyet.
- Miért, szerinted most ez minek tűnik?
Leültem az ágyamra és összehúzott szemöldökkel figyeltem tovább. Különös viselkedés volt ez tőle, nem megszokott.
- Lennél olyan kedves, hogy nem bámulsz ennyire feltűnően? – kérdezte udvariasan, de egy pillanatra sem vette le a szemét a könyvről.
Nem válaszoltam, inkább kezembe vettem az mp3-mamat és elkezdtem hallgatni.
Nem szóltunk egymáshoz. A csöndet végül Aaron törte meg. Lerakta a könyvet maga mellé, és felém fordult.
- Hogy is hívják azt a lányt?
- Hmm? Tessék? – kaptam ki fülemből a fülhallgatót.
- Azt kérdeztem, hogy hívják a csajodat?
Összeráncolt homlokom világosan azt jelezte, hogy fogalmam sincs, miről volt szó.
- Csajomat? Nekem most nincs barátnőm – értetlenkedtem.
- Akkor ki volt az, akivel együtt ebédeltél? – kérdezte kíváncsian, az arcomat fürkészte.
- Ja, Barbaráról beszélsz? Ő nagyon jó barátom – akaratlanul is, de erősen kihangsúlyoztam az „ő”-t.
- Tényleg, hirtelen nem jutott eszembe a neve… Honnan tud így focizni?
- Fogalmam sincs. Biztos a régi sulijában focizott.
- Van barátja? – ravasz mosoly terült el az arcán.
- Miért érdekel ez téged? – szúrós pillantással méltattam.
- Nyugi Rómeó, csak úgy kérdeztem – hamisan vigyorgott továbbra is.
- Aha, persze – hitetlenkedtem – Láttam az ebédlős dolgot - jegyeztem meg.  Aaron felnevetett, majd felállt, asztalára rakta a könyvet, és visszafeküdt az ágyára. Karjait összefűzte, a tarkója alá rakta, és a plafont bámulva újra megszólalt.
- És ez miért is baj? – önelégülten mosolygott tovább.
- Undorító egy alak vagy! – pattantam fel az ágyról.
- Miért is? – értetlenkedett.
- Nekem ne játszd itt az agyad! Te is pontosan jól tudod! – emeltem meg a hangomat.
- Nem én! – játszotta a tudatlant, ezzel feszegetve a türelmemet.
- Egy egoista öntelt kis pöcs vagy! De mégis körül rajonganak a lányok… Nem is ezzel van a bajom, hanem, hogy te kihasználod mindegyiket! – utálkozva és undorodva néztem rá, de Aaron csak tovább mosolygott. Már idegtépően idegesített ez az örökös vigyorgása. Legszívesebben behúztam volna neki. A hallottak után, Aaron lassan felkelt ágyából és felém indult.
- Ugyan már, nem lehet, hogy csak féltékenykedsz, mert neked rosszul mennek a dolgaid? – nevetett.
- Hát nem is tudom…Tavaly Vanessanál minden nagyon jól ment addig, míg te meg nem jelentél körülöttünk! Miattad szakított velem, és neked fogalmad sincs, hogy mennyire rosszul esett. Persze téged ez mit érdekel. Aztán idén megjött Barbara, örültem, hogy van ebben a suliban normális ember, aki nem néz ki úgy, mint a többi kis cafka.
- Hát igen, elég ritka az ilyen - helyeselt és erőteljesen bólogatott közben.
- Pofa be, és hagyd már abba a vigyorgást! – kiabáltam rá – Szóval amint megláttad, hogy jóba lettem vele te rögtön lecsaptál rá. Akárcsak a többiekre. Mégis kinek hiszed te magad? Miért pont az én csaj barátaimra pályázol? Hmm?
- Nem tehetek róla, hogy jó ízlésed van – s megint megvillantotta az idegesítő mosolyát. – Nem valami jó a csajozós taktikád. Nem akarlak kiábrándítani, de eléggé szánalmas, ahogy te csinálod. Állandóan a nyakukban lihegsz ahelyett, hogy inkább azokkal a nyomi bendzsónyávogtató haverjaiddal lógnál. Nem fogok csodálkozni, ha majd Barbara elküld a picsába…
- Te ne beszélj így a barátaimról, oké? Én sem sértegetem a tiedét! És ugyan miért küldene el? Én vagyok az egyetlen barátja.
- Pontosan, és nem is leszel több neki- lenézően mért végig.
Nagy indulatomban, ujjammal fenyegetőzve indultam meg Aaron felé.
- Idefigyelj! Jól jegyezd meg, bármibe is kerüljön nekem, nem fogom hagyni, hogy vele is ezt tedd! Megértetted? – Szemeim szinte villogtak, villámokat szórva Aaronre, aki megrémült kissé tőlem, annyira hogy lefagyott a mosoly az arcáról és hátrált egy kicsit.
- Hehe, jaj de félek tőled! Szerintem ezt nem te fogod eldönteni - szólt fagyosan, de ijesztő nyugodtsággal. Majd elindult az ajtó felé. Nem tudtam, hogy reagáljam le. Csak álltam a szoba közepén, ahol az imént vitáztunk. Végül mielőtt Aaron kilépett volna az ajtón, odaszóltam neki.
- Most meg hová mész? – kérdeztem kissé nyugodtabb hangon.
- Csocsózni. Vagy esetleg kérjek tőled engedélyt rá? – szólt vissza undokul, azután bevágta maga mögött az ajtót.
Na, pontosan ezért utáltam én Aaron Pattont!

Barbara

Martin különös módon próbált mindig a nyomomban lenni. Minden szünetben felkeresett és becsöngetésig velem volt. Még média óra előtti szünetben sem hagyott egyetlen egy alkalmat sem, hogy Aaron megközelítsen. Ennek szemlátomást Aaron nem örült, ahogy én sem. Mert már engem is nagyon kezdett zavarni, hogy mindig minden lépésemre ügyel, mintha még mindig egy kislány lennék. Zavart az is, hogy így nem tudtam beszélgetni a lányokkal, mert akkor is ott állt vagy ült mellettem. Néha már örültem, mikor Mercedeséket megláttam, mert tudtam, hogy Martin nem kedvelte őket, reméltem leszáll rólam egy ideig, és hagy végre élni. Persze nem így történt. Akármennyire nem bírta őket, akkor sem hagyott ott, csak egy kicsit errébb húzódott úgy, hogy szemmel tarthasson továbbra is. Ez ment egy héten keresztül. Már órák után inkább ki sem mozdultam a szobámból, és folyamatosan próbáltam lekoptatni azzal az indokkal, hogy leckét kell írnom és sok a tanulni valóm. Valamennyire sikerült, így egy kicsit fellélegeznem.
Nem akartam megbántani, de úgy gondoltam, hogy ha ezek után nem esik le neki, hogy kicsit le kéne állnia, akkor kénytelen leszek beszélni vele, amiből tuti, hogy nem sül ki semmi jó.
A szobámban unatkoztam és zenét hallgattam. Vizsgálgattam a szoba minden egyes részletét. Az elrendezése ugyan olyan volt, mint az előzőé: a fal melletti sarkokban két bézs árnyalatú fakeretes ágy , közöttük ugyan olyan színű íróasztalok voltak, az ajtó mellett pedig egy nagy ruhásszekrény, szintén hasonló színekben pompázva, mint a többi bútor, és végül egy sötétkék padlószőnyeg terült szét a földön. Mindketten egyénileg díszítettük fel a magunk oldlát. Bár még nem teljesen tudtam berendezkedni, de az asztalomra már kipakoltam pár állatfigurás kis szobrocskát, a delfines ébresztő órámat, tolltartómat, jegyzettömböt és a papír asztali könyöklőmet, amire mindig firkálgatni szoktam, ha éppen nem megy a tanulás. Nathalie oldala viszont eléggé ijesztő rész volt a számomra. Pentagrammos és véres rajzok, meg együttesek poszterei voltak az ágya felett, de azok is valamilyen sátánista zenét játszhattak a bizarr kinézetük alapján. Voltak régi képek, félig leégett gyertyák, meg mindenféle régi bőrborítású könyvek az asztalon. Kíváncsi voltam a lány lelkivilágára. Nem sokat beszélgettünk. Általában ha ő ott volt, akkor rajzolt, zenét hallgatott vagy tanult. Hosszú haja a nap huszonnégy órájában belelógott az arcába. Csoda, ha lehetett látni belőle valamit. Ruhája sem volt valami változatos, egész nap csak feketében volt. Általában hosszú szárú acélbetétes bakancsot hordott, vörös vagy fekete harisnyával, fekete tépett fazonú szoknyával, de néha nadrág is volt rajta. Elfogadtam a kinézetét, ha más nem is. Bár még mindig nem tudtam megbarátkozni egy gondolattal: hogy tud valaki ennyire furcsa lenni? Alig beszélt valakivel, barátai sem nagyon voltak. Így hát, gondoltam, megpróbálok valamennyire jóban lenni vele, hogy ne ezeket a kínos csendeket kelljen átélnem nap, mint nap.
- Mit rajzolsz? – kérdeztem a legbarátságosabb hangnemben.
- Azt, amikor a halál eljön értem egy nap, és elviszi a lelkemet a pokolba  – nagyon kellemes, de fagyos hangon válaszolt. Szép lány lett volna, de érthetetlen volt számomra, hogy miért takargatja magát. A válaszát meghallva kicsit megrendültem, és kételkedtem Nathalie épeszűsségében.
- És miért rajzolsz ilyeneket? Nem mintha nem lennének jók, mert igen is nagyon jól rajzolsz, csak kíváncsi vagyok.
- A kíváncsiság az egyik fő bűnöd lesz az életedben - úgy válaszolt, hogy fel se nézett rám. Tovább firkálta az előtte lévő lapot fekete grafit ceruzájával.
- Őőő micsoda? – ráncoltam a homlokom. Nem egészen ilyen válaszra vártam.
- Egyszer még az életedbe is kerülhet – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.
- Miért mondasz ilyeneket?
- Vigyázz magadra! – ez a mondata elég ijesztőre sikeredet, mert teljesen rám hozta a frászt. Sötétbarna szemeit az enyémbe mélyesztette, ahogy rám emelte tekintetét.
Nem folytattam tovább a társalgást, inkább fogtam magam és elmentem sétálni egyet, közben pedig zenét hallgattam a zenelejátszómon.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, teljesen libabőrös lettem a történtektől. Gyorsan el is sietettem onnan, és reméltem, hogy sehol se futok össze Martinnal. Még az hiányozott volna. Minden sarkon lassítottam, körbe néztem, mikor láttam, hogy tiszta a levegő, gyorsan tovább mentem. Elindultam a játékterem felé, de útközben meggondoltam magam. Biztos voltam benne, hogy Martin is ott lesz. Miközben céltalanul sétáltam a suli folyosóin, úton útfélen megállítottak az őrök, akik még mindig ott vigyáztak a gyerekekre a gyilkosság óta. Persze, még semmi kézen fogható nyomott nem talált a rendőrség.
Végül már elegem volt a sok hová tart hölgyem? Kérdésből, és bementem a táncterembe. Nem volt valami hatalmas, de azért kellőképp tágas. A földet puha padló borította, a falakat pedig tükör, amiből balett korlát állt ki.
Éppen egy lassú szám ment az mp3-mamon. Régen nagyon sokat táncoltam. Édesanyám tanított mindig kiskoromban, s most kedvet kaptam hozzá, így hát gyorsan odamentem a hangfalakhoz, és hozzá csatlakoztattam az én kis zenegépemet. Gyönyörű szép dallamos zongorahang csendült fel. Teljes átéléssel elkezdtem lassan kecsesen lépkedni. Pörögtem-forogtam, mint egy hajlékony hattyú. Különféle érzelmek ütöttek ki az arcomon. Néhol leplezetlen boldogság fogott el, majd hirtelen keserves bánat, de ez mind csak a zene hatására. A sok ide-oda táncikálásban elkezdett szúrni az oldalam, de nem hagytam abba, nem foglalkoztam vele. Amikor vége lett a számnak, beállítottam, hogy újra és újra ezt játssza le. Már-már kezdtem szédülni a különféle különleges tánclépésektől, amit én magam találtam ki. Kizártam magam körül teljesen a külvilágot, egészen addig, amíg az egyik forgásomnál neki nem mentem valaminek.
Majdnem elvágódtam a földön, de az utolsó pillanatban egy erős kéz fogott meg. Mikor már újra a „földön jártam”, megpillantottam az illetőt, menten földbe gyökerezett mindkét lábam.
- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem megriadva. Éreztem, ahogy a pír egyre jobban elönti az arcomat. Ki tudja mióta figyelhetett már, amíg önkívületi táncot lejtettem.
- Csak erre jártam. Felkérhetem a hölgyet egy táncra? – hamiskás mosolyával együtt udvariasan meghajolt, és a kezét kecsesen felém nyújtotta. Nem tudtam nemet mondani. Felkuncogtam, és belementem a játékba.
- Hát hogyne, uram. - helyeztem kezemet az övébe.
A zenémre táncoltunk tovább. Különös módon, akkor először azon a héten nem bántam, hogy Martin velem volt. Valahogy nem úgy viselkedett, mint ez elmúlt napokban. Nem tudtuk tánc közben visszatartani a röhögésünket. Főleg, hogy keringőztünk. Ez már önmagában is elég nagy poénnak tűnt, hát még, hogy nem nagyon ismertem a lépéseket, de szemmel láthatóan Martin igen csak jól tudta, mert nagyon jól csinálta. Ő vezetett, én meg ahogy tudtam követtem.
- Te olyan lökött vagy! – Felszabadultan nevettem és lenéztem, hogy nehogy a lábára lépjek.
- Én? Miért is? – mosolygott és közben folyamatosan a szemembe nézett.
- Hát nem is tudom, talán, mert itt keringőzünk ketten egy üres teremben.
- Ó, és ha te egyedül táncolsz egy üres teremben, azt minek hívod? – csipkelődött velem, de mindvégig mosolygott. Még sosem tartottam ennyire elragadónak Martint, mint ahogy abban a pillanatban. Teljesen megbabonázott.
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy én nem lennék az – Martin szemeibe néztem, ami egy pillanatra megragadott, de gyorsan lenéztem, és tovább figyeltem lábainkat. A vidám, nevetségesnek tűnő táncot mindketten egyre komolyabban vettük. Már kevesebbet nevettünk, de azért ugyanúgy mosolyogtunk. Bár eléggé eltértünk a keringőtől, és valami nagyon egyedit hoztunk ki belőle. Martin gondolt egyet, aztán hirtelen megpörgetett. Annyira megijedtem, hogy felsikoltva kipördültem, míg végül fenekemre estem. Először megállt a levegő mindkettőnkben a nagy ijedségtől, majd egyszerre kitört belőlünk a nevetés. Martin felsegített, és folytattuk tovább.
- Azért, majd ha megpörgetsz, kérlek, előtte szólj, mert váratlanul ért! - szúrtam le a meggondolatlan tette miatt. Még utána is sajgott a hátsóm.
- Feltétlenül. Akkor szólok, hogy most hátrahajlás lesz – ravaszul mosolygott ismét, de nem nagyon értettem, milyen hajlásról beszélt. Mielőtt kimondhattam volna valami „Mi?”szerűséget, addigra Martin megragadott a derekamnál és hanyatt döntött. Pár másodpercig egymás szemébe néztünk. Megint elővette a gyönyörű mosolyát, amit akaratlanul is viszonoztam. Majd amikor visszahúzott újra, a tekintetemet kereste. Valahogy más volt a pillantása, mélyebbnek tűnt, mintha belém akart volna látni, én pedig akaratlanul is viszonoztam. Éreztem, ahogy szikrázott körülöttük a levegő, mint valami időzített bomba, ami bármikor felrobbanhatna. Martin tengerkék írisze annyira szépek volt, még sosem vettem észre, teljesen megbabonázott. Közelebb húzott magához, szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Arca lassacskán egyre közeledett az enyéméhez, tekintetét a számra vetette. Teljesen el voltam varázsolva, a zene hatása és Martin furcsa, ám de kellemes viselkedése, elködösítette a fejemet. Csak üresen figyeltem a felém közeledő fiút. Megcsapott a finom, kellemes parfüm illata, ami még jobban elbódított. Éreztem egyre közeledő friss leheletét ajkaimon. Az egészet lassított lejátszásban éltem át. Már-már alig volt köztük levegő. Közeledő ajkai majdnem súrolta az enyémét, de még időben észhez tértem, és gyorsan elfordítottam a fejem. Kiugrottam karjai közül, egy ijedt pillantás kíséretében, és az mp3-mamhoz sietettem.
- Várj! – szólt oda Martin, és felém indult.
- Én… én… most inkább megyek – dadogtam össze-vissza zavaromban. Martin gyorsan elkapta karomat, és magához húzott.
- Kérlek, ne haragudj, csak… - kezdett bele a magyarázatába, de szavába vágtam.
- Hagyj most… szeretnék egyedül lenni – feleltem, de nem néztem rá, pontosabban nem tudtam. Nem akartam látni a szemeiben lévő szikrát, még jobban összezavart volna. Martin szó nélkül elengedett, majd végig nézte, ahogy kimenekülök a teremből, és magára hagyom.