Az iskolaév utolsó napja szörnyen lassan telt el, és az utolsó óra végét jelző csengő hangját mindenki megváltásként üdvözölte. A délutánjaim - és estéim is- ugyanazon monoton rendben folynak nap, mint nap. Iskola után hazarohanok, aztán benézek a nagyihoz, ő ad nekem valami nassolni valót, és addig nem hagy békén, amíg el nem fogadom. A szabadidőm fennmaradó részét olvasásra vagy épp a házi feladatom megírására szánom. Estéim leginkább a Skype és a különböző közösségi oldalak világában tengetem, nem volt ez másképp ma sem.
–  Audrey, most már elég lesz! Kapcsold ki a gépet, mars aludni! – szólt anya. Kicsit elege volt már, hogy harmadszorra kell figyelmeztetnie.
– Oké anya, megyek már, csak elköszönök - válaszoltam. Épp a legjobb barátnőmmel beszélgettem skype-on, Becca-val, aki történetesen az osztálytársam is. Mint mondtam, egyidősek vagyunk Becca-val, már az óvodában is boldogítottuk egymást.
– Bocsi mennem kell.  már rám szóltak….  am. Mivel jössz évzáróra? 
– Oké! Már nekem is mennem kell, nekem is szóltak… Kocsival. apunak arra lesz dolga és elvisz.
– Aha és haza?
– Szerintem busz
– Ez az :D, na, jó megyek, mert megölnek :P Szija! Majd holnap! 
– Jaja, majd holnap! Szia
Már léptem is ki skype-ból és kikapcsoltam a gépet. Majd gyors zuhany vettem és mentem aludni, de nem jött álom a szememre. Olyan hajnali egy körül sikerült végül mély álomba merülnöm. Addig az elmúlt éven járt az agyam: a sok tanuláson, az osztálytársakon, azon, hogy mennyit változtunk vagy éppen mennyit nem, hogy milyen lesz a nyár, miket hoz magával…
Másnap reggel a telefonom ébresztett. Fáradtan lenyomom a szundit, abban reménykedve, hogy húzhatom kicsit az időt, de élő, járkáló ébresztőórám már kopogtatott a szobám ajtaján.
– Ébresztő! Reggel van - szólt anya a közlekedőből, ahol épp vasalt.-  Csak tíz percet még - nyöszörögtem, de a lábam már automatikusan kibújt a takaró alól.
A fürdő felé vettem az irányt, de az öcsém gyorsabb volt.
– Siess! Én is be szeretnék jutni. Még Ma, ha lehet! - Az öcsémről tudni kell, hogy a világ leglassabb embere, képes annyi időt eltölteni a fürdőszobában, mint egy lány.
– OKÉÉ! De én voltam itt előbb! - nevetett rajtam a kis taknyos.
– Ne veszekedjetek már kora reggel! – szólt közbe anya, miközben vasalta az ingemet, ami az egyenruhámhoz kell évzáróra. Hála istennek Cam-mel nem egy suliba járunk még.
Végre kijött az öcsém, így én is bejutottam. Belenéztem a tükörbe és hát… Nem volt épp a legszebb látvány. A hajam tiszta kóc, az arcom nyúzott, úgy néztem ki, mint aki legalább három napja nem aludt. Fogmosás, laza smink, öltözködés: iskolai egyenruha (ami hát nem volt a kedvencem, mivel szoknya van hozzá), plusz a kedvenc gyöngy fülbevalóm, amit Becca-tól kaptam. A szokásos reggeli rutin felével elkészültem; egy kistáska és lerohantam a földszintre, felvettem a szandálomat, és már szaladtam is át a mamához reggelizni. Nálunk is van konyha, de mi nem igazán használjuk. Ráadásul, ő finomabbat is főz, mint anyu, de pszt!
A buszom 7:20 körül indul minden reggel, így van elég időm kajálni. Egy szendvics, egy alma és egy kis koffein egyből felébreszt. A reggeli kávé nem mindenkinek tesz jót, de az alacsony vérnyomásomnak hála, nekem nem árt. Jó sok tej és cukor kell a reggeli indítómhoz, plusz egy pohár víz utána. Gyors puszi dobtam anyának meg a nagyinak, és már siettem is a buszmegállóba. Nem sokáig lesz ilyen nyugis a reggelem, hisz Cam idén kijárta az általánost, így a következő tanévet már a Westmond-ban kezdi. Három év van köztünk, így a végzős évemet még elronthatja. Na jó, nem vagyok benne biztos, hiszen rengeteget változott kiskora óta. Régebben ki nem állhattuk egymást, folyton verekedtünk - ami azt illeti ő vert meg engem, utána meg engem szidtak meg, na mindegy - de mára már sokat javult a viszonyunk. Szerintem apa távozása sodort minket közelebb egymáshoz. Sokat beszélgettünk akkoriban, millió „Mi lett volna, ha...?” kérdést tettünk fel, amikre a mai napig keressük a válaszokat. Hosszú ideje már nem csak ez a téma. Akad olyan alkalom, mikor még a csajügyeibe is beavat - ami nagy szó -, vagy csak elmeséli egy napját. Így legalább valami pozitív dolog is van apa távozásában.
Szóval 7:30-ra beértem a suliba, mivel csak pár sarokra laktunk a „börtöntől” ami 8 hónapig tartja fogva vendégeit. A hatalmas monstrum előtt álltam, ami kissé ijesztő lehet a kisebbeknek, de a „vén diákok” már nem rémülnek meg a látványtól. Az épület a rengeteg ablakkal kívülről rideg fehér-kék színével néha taszító is – mint minden iskola a tanulók számára -, de mikor belépsz az oktatás eme intézményébe, rájössz, hogy nem mindig a külső alapján kell ítélned.
Ez nem csak a sulival van így. A másik legkedvesebb barátomat is például rosszul ítéltem meg először. Ben első látásra egy tipikus „cicafiú”. Jó, rózsaszínt nem hord – hál’ istennek -, de beállított frizura és tökéletes megjelenés nélkül nem lépne ki az utcára. Egy sulis program keretében ismertem meg két éve, ahol egy csoportba osztottak vele. Ő volt a végzős macsó, akiért minden lány odavan. Nekem ez nem jött be, így kerültem a kontaktust vele, amennyire csak lehetett. Egyszer én érkeztem először a megbeszélésre, így kénytelen voltam szóba állni a bunkó, menő sráccal, akit nem igazán kedveltem. Vázolta a tervezetet, miszerint mivel lehetne érdekesebbé tenni az oktatást a Westmond-ban. Hirtelen rájöttem, hogy nem is olyan rossz a srác. Volt humora és nem csak a fiúk érdekeit vette figyelembe, mint például több sport (foci mindenek felett) , lazább órarend, hanem a lányok igényeinek is megfelelővé tegye az egész iskolában eltöltött időt. Csajoknak: főző-, cukrász- és egyéb érdekes szakkörök beindítása és ehhez hasonlók. Szóval így történt, hogy egyszer elhívott moziba. Megnéztünk valami dokumentum filmet - amire már nem emlékszem - és utána beültünk Rony-hoz. Vacsoráztunk, jót beszélgettünk, azután hazavitt. Jól éreztem magam egész este és még Ben is kitett magáért, nem lógott ki túlságosan a tömegből – már amennyire egy szőke, kékszemű, izmos Adonisz el tud vegyülni - és nem hagyott faképnél sem. Elkísért az ajtóig, kaptam két puszit és ennyi. Bementem, kicsit csalódottan, de aztán arra gondoltam, hogy így a legjobb. Nem Ben az én hercegem. Akkor lettünk igazán barátok, amikor a csaja dobta, valami egyetemista miatt. Senkinek nem mondta, de én láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Rákérdeztem, de azt mondta semmi baja, így hát csak megöleltem és azt mondtam, hogy  minden oké. Még aznap este átjött és mindent elmesélt, ami a lelkét nyomta.
A suli ajtaján belépve balról a porta található. Amikor elhagyod a portát, egy hatalmas hirdetőtáblán akad meg először a szemed. Ezen közlik a suli programjait, a szakköröket, szórakozási lehetőségeket, kézi-, kosármeccsek időpontjait is. Ezután általában a friss diákok egyből körbenéznek (ez a tapasztalat, ha egy csomó diák körbe-körbe néz az aulában, akkor ők újak). A nagy teret egy lépcső és három folyosó szegélyezi, mint, amikor választás előtt állsz, hogy melyik úton menj. A három folyosó a különböző tantárgyakhoz tartozó termeket rejti, valamint a tesitermet. Fizika-, kémia-, rajz-, ének-, nyelvi előadó, amit csak el tudsz képzelni.
Ja, a mi gimnáziumunkban három tagozat található. A-sok reálosok: több matek, fizika, kémia órával. B-sek humánosok: több irodalom, nyelvórával. A művészeket a C osztályokba tömörítik. Nekik több a rajzórájuk, van valami képzőművészetes óra is - nem tudom pontosan - és a művészettörténet is bejön a képbe, mint plusz óra. Az éneklő zenepalántákat a D osztályokba tette a vezetőség. Számukra ez nem fontos, de sok diák nagyon tehetséges volt ilyen téren, így elindították ezt az új szakot is.
Nos,  a sulihoz tartozik még egy könyvtár is elméletileg. Mivel a város könyvtára közvetlen szomszédságban van a Westmond-dal, így a polgármester összevonta azt a tanintézmény könyvtárával. Az iskola is jól járt, igaz a diákok számára kicsit kényelmetlen a külön épület, de a sulinak hatalmas könyvtára lett, aminek, lehet, hogy én örülök csak a legjobban, hisz imádok olvasni.


Háromnegyed nyolckor végre befut Becca is. Mindketten humán osztályba járunk, tehát -sek vagyunk. Nos, nagy harcok árán lettem én b-s, ugyanis minden áron az énektagozatra akartam menni. Anya ellenezte, természetesen. Ekkortájt volt a legnagyobb veszekedésünk.
– De anya, én ének szakra akarok menni - mondtam, szinte már zokogva.
– Nem! Már megmondtam. Mit akarsz azzal? Mi lesz belőled, valami utcai zenész? – emelt fel a hangját.
– De… de… anya, engem ez érdekel - dadogtam és a könnyeimet törölgettem.
– Nem érdekel, akkor is a humán irány felé mész. A humán tagozat után akármelyik hasonló beállítottságú egyetemre felveszek és lehet rendes állásod.
– De, de, d… - mondtam volna egy számomra nyomós okot, de belém fojtotta a szót.
– Nincs de, kisasszony. Amíg az én házamban élsz, az lesz, amit én mondok- zárta le röviden a vitát.
Hát így lettem én a Westmond gimi humán tagozatos tanulója. Azóta nem nagyon veszekedtünk anyával. Igazából nem vagyunk olyan legjobb barátnők, mint a tini filmek kedvelt szereplői, szerintem soha nem is leszünk. Mindig is az öcsémet kedvelte jobban. Lehet, hogy ezt csak én látom így, de ez az én magánvéleményem. Mindig neki ad igazat, Cam mindet megkap, amit csak kér, még akkor sincs balhé, ha épp majdnem bukásra áll, legalábbis nem olyan hatalmas, mint nálam lenne. Mikor apám elment, rengetegszer megkaptam, hogy tisztára olyan vagyok, mint a másik mamám – aki már szintén nem beszél velem úgy négy éve - semmirekellő, naplopó, vagy épp lusta. Hát nem valami rózsás a viszonyunk. A fontosabb dolgokat megbeszéljük és nagyjából ennyi. A barátaimmal szoktam a világfájdalmamat, bánatomat, örömömet megosztani, mint például Becca-val. Kiskorunk óta ismerjük egymást, de kb. a gimi eleje óta barátkoztunk össze. Az első év gyorsan ment el, sok új barátot szereztem, akikről azt hittem, remekül megleszünk. Hát ma már világos, mekkorát tévedtem akkor. Szépen lassan csökkent a körülöttem ugráló emberek száma, és akit akkoriban a legjobb barátnőmnek hittem, oly mértékben fordult el tőlem egyik napról a másikra, hogy a felszínes társalgáson kívül nem is beszélünk.
Ekkor jött oda hozzám Becca. Alig tudtam elhinni. Csak olyan osztálytársi viszony volt köztünk: köszöntünk egymásnak, meg, ha volt közös téma, akkor dumáltunk egy keveset, de ennyi. Aztán jött az a pillanat, amikor egyedül maradtam. Egyetlen szó nélkül pártolt el mellőlem az egyik legfontosabb személy az életemben. Hát ez van. De jött Becca és rá kellett döbbennem, eddig nem is volt igazi legjobb barátnőm. Az egész életemet megváltoztatta. Akkor ismertem meg igazán, mi is az az igazi jóban-rosszban dolog a barátoknál. Ezt nem is tudom neki elégszer megköszönni. De az a legcsodálatosabb, hogy nem is várná el.
Becca alig ért oda hozzám, már mondta a magáét. Egy éjszaka alatt rengeteg dolog történik velünk, amit feltétlenül meg kell osztanunk egymással.
– Képzeld, megint a Harryről álmodtam. – Azt  tudni kell, hogy Harry Styles-ról van szó, igen, One Direction, vagy röviden 1D. Hát ez van, nagy fanok vagyunk. Ha nem a legnagyobbak!
– Ú, és mit? - kérdeztem kíváncsian.
– Te is benne voltál!- kezdte izgatottan és csillogó szemekkel. Általában ezt a reakciót váltja ki belőle Styles. - Együtt laktunk és elmentünk egy 1D koncertre. Aztán meg ők feljöttek hozzánk és te Liameddel voltál elfoglalva én meg Harrymmel. - Még mindig az álma hatása alatt volt.
– Oké, de már ki kéne menni az udvarra, mindjárt kezdődik az évzáró - próbáltam visszaterelni a felhők közül.
– Jaja. Siessünk - értett egyet. Megragadtam a kezét és sietősen mentünk együtt az udvar felé.
Épp odaértünk az osztályunkhoz, már kezdődött is az ünnepség. Szokásos unalmas beszédek, az igazgató úr órákig tartó elmélkedése az elmúlt évről, osztályok tanulmányi sorrendjéről, ami alapján mi lettünk az utolsók, a versenyek, amiken részt kellett volna vennünk, jutalomkönyvek kiosztása – sajnos az osztályunkból senki sem kapott -, s így tovább. Csak a szokásos maszlag, ami senkit sem érdekel. Ezután hivatalosan lezárta az évet, amit mindenki hangos tapssal és füttyel jutalmazott és az összes osztály az osztályterme felé vette az irányt. Mi a másodikra mentünk, mivel a felsőbb évesek osztályai ott találhatók. Nem volt nagy osztályunk - húsz fő - de a miénk volt, ami látszott a falakon is. Tömve poszterekkel, természeti képekkel, sőt egy fiúk által kreált graffiti is díszelgett a hátsó falon.
Az ofőnk is megtartotta szokásos beszédét, az egész csoport unta már, de ez őt nem zavarta. Én kaptam meg utoljára a bizonyítványomat, mivel a vezetéknevem Tomson, hát ja, anya se talált jobb nevezetű ürgét.. Na mindegy, ezen nem változtathatok. Tehát mindenki megkapta a papírjait, aztán a nyári szöveg: Vigyázzatok magatokra! Ne törjön el semmid! stb.. , már mindenki ment is, amerre látott, a lényeg az volt, hogy minél messzebb a sulitól.
Épp kiléptünk a főbejáraton, mikor egy nagyobb csoportot - persze lánycsapatot - pillantottunk meg Becca-val a lépcső tetejéről. Persze, hogy Ben volt az, aki körül hemzsegtek a csajok… Amint észrevett minket lerázta az újdonsült rajongóit és elénk jött.
– Halihó! Mizu?- kérdezte vidáman Beni.
– Semmi extra, végre vége ennek az évnek is - megeresztettem egy mosolyt -  Te hogy kerülsz ide? Nem épp a hatalmas metropoliszban kéne lenned a BMW-del együtt?
– De, csak az jutott eszembe, mi lenne, ha elvinném a két legjobb barátnőmet ebédelni?- vetette be azt a tipikus fogkrém reklám mosolyát .
– Én benne vagyok- mondta Becca egyből, majd mindketten rám néztek.
– Ok, miért is ne, elvégre már hivatalosan is NYÁRISZÜNET van – mondtam vigyorogva, majd mindhárman elindultunk a fekete álomautó irányába.