Ulysses Valroth gyűlölte a születésnapját. Gyűlölte, hogy meg kell játszania magát, mennyire örül a sok, hasztalan kacatnak és a tömérdek embernek, akiket nem is ismer. Huszadik születésnapja alkalmából szülei bált szerveztek, ahová meghívták a felső tízezer jeles képviselőit.
Édesanyja, Cécile Valroth a fiúval folytatott beszélgetése során elszólta magát, hogy „különleges” meglepetéssel készülnek a számára. Ulysses természetesen megörült a hírnek, és titokban nekiállt egy kutyaházat összeeszkábálni.
A „különleges” jelzőből arra következtetett, hogy csakis kutya lehet az a bizonyos meglepetés, hisz már kiskora óta ez volt minden vágya. Felkészült a jószág érkezésére, még egy könyvet is elolvasott a felelős állattartásról, ám nem tudhatta, hogy a szüleinek egészen más elképezései vannak a „különleges” meglepetés fogalmáról…


Ulysses a szokottnál jobban tűrte rakoncátlan hajának rendbe szedése és az öltözködés körüli hajcihőt, ami édesanyjának is feltűnt.
- Nocsak, máskor jóformán hozzád sem érhet senki - jegyezte meg Cécile. Fia mögött állt, aki engedelmesen ült a pipereasztalnál, és tűrte, hogy kibogozza szénaboglyaszerű, fényes, fekete loboncát. Ulysses utálta a fésülködést. Tetszett neki, hogy a tincsei összevissza állnak, de főképp az ösztönözte az engedetlenégre, hogy Éloise kisasszony utálta, ha valaki rendezetlen külsővel mutatkozik. A lány ennek ellenére előszeretettel huzigálta Ulysses haját mindaddig a napig, amíg a fiú - hogy nemtetszését kifejezze - le nem vágta a lány copfját.
A szülők hiába próbálták összeszoktatni őket, nem jártak sikerrel. Ulysses-nek tizenhárom évesen mondta el édesapja, hogy eljegyezték őket egymással. Attól a pillanattól fogva rettegett a perctől, amikor Éloise-t majd az oltár elé kell vezetnie. Szülei viszont azon a véleményen voltak, hogy nagyon szép pár lesznek majd, el sem tudtak képzelni tökéletesebb feleséget a fiuk számára. Éloise kisasszony valóban elbűvölően viselkedett a társaságukban, de amikor kettesben maradtak, folyton borsot törtek egymás orra alá. Az egész a porcelánbabával kezdődött, amit Éloise összetört, és Ulyssest vádolták érte. Ezt a fiú természetesen nem hagyta annyiban, és bosszút állt rajta. Bosszú pedig bosszút szül, ahogy a mondás tartja…
- Már csak a masni hiányzik - mérte végig büszkén Cécile Ulysses-t a tükörben, aki erre elfintorodott. Kissé szomorkás, fekete szemében tömény undor ült, vékony, ívelt szemöldökét pedig majdnem a haja tövéig felvonta.
- Nekem cseppet sem hiányzik. - Egy pillanatra elképzelte magát masnival a nyakában, és arra gondolt, hogy ha a szülei azt akarják, hogy nyilvánosan megszégyenüljön, inkább fölhúzza a pizsamáját. Abban - úgy vélte - kevésbé szégyenteljes dolog mutatkozni, mint úgy kinézni, akár egy piperkőc, akiket ki nem állhat.
- Pedig a masni igazán elegáns megjelenést kölcsönöz viselőjének.
- Sajnálom, de akkor sem fogom fölvenni.
- Ha az én kedvemért nem is, de Éloise kisasszony kedvéért? El lenne ragadtatva tőle! - Ulysses-nek a nyelve hegyén volt a válasz, hogy „az ő kedvéért aztán végképp nem”, de még időben észbe kapott.
- Ő már így is el van ragadtatva tőlem - hazudta. Jobbnak látta, ha szüleit abban a hitben tartja, hogy ők ketten kedvelik egymást, holott folyamatosan azon törte a fejét, hogyan hiúsíthatná meg a házasságot. Azt már belátta, hogy azzal nem megy sokra, ha ellenáll és tiltakozik, úgyhogy átmenetileg fegyverszünetet tartott. Elhitette a szüleivel, hogy ő és Éloise megbékéltek egymással: egyrészt mert megunta az állandó veszekedéseket, másrészt így nyugodtabban tudta szövögetni a terveit. Huszonnyolc módszert is kitalált Éloise és a kedves családja kiiktatására, ezek jó része azonban vagy erkölcstelennek, vagy törvénybe ütközőnek bizonyult.
- Óh, a szerelem… - sóhajtott föl Cécile álmodozva. Ulysses-nek nem kis erőfeszítésébe került, hogy el ne nevesse magát.
Hangos kopogtatás zavarta meg az „idillt.”
- Szabad! - szólt Cécile.
Frank, a ház komornyikja lépett be, aki az ünnepség alkalmából elegáns, sötét színű öltönyt húzott magára. Negyvenes évei elején járt, és már tizenöt éve állt a Valroth család szolgálatában. Kifogástalan modorával és rendkívüli precizitásával kiérdemelte Ulysses szüleinek a bizalmát, akik szinte nem is komornyikként, hanem egyenrangú félként tekintettek rá.
- Jó estét - hajolt meg. - Szeretném bejelenteni Éloise kisasszony és kedves szülei érkezését.
Ulysses arca elkomorodott. Olyannyira összevonta a szemöldökét, hogy az orra fölött függőleges ránc jelent meg.
- Csodás - dörmögte cinikusan, vigyázva arra, hogy senki ne hallja meg.
- Jöjj, fiam, köszöntsük őket! - Ezzel Cécile belekarolt Ulysses-be, aki fásultan felsóhajtott. Édesanyja ezt szerelmes sóhajként értelmezte, és sejtelmesen elmosolyodott.
Átvágtak az impozáns hallon, amit szalagok, virágok, és füzérek díszítettek, majd megálltak a vendégek előtt.
Ulysses fél éve látta utoljára Éloise-t, aki azóta mit sem változott. Ugyanazt a fényes, masnival díszített lakkcipőt és levendulaszínű, csipkés ruhát viselte, mint előző találkozásukkor. A fiú csak azért emlékezett ennyire jól a lány öltözetére, mert ilyen ízléstelen ruhát még sohasem látott. Éloise szülei védőbástyaként fogták közre őt, nem mintha Ulysses meg akarta volna ostromolni.
- Jó estét! Megtisztelnek a jelenlétükkel - köszöntötte őket Cécile.
- A részünkről a szerencse - biccentett udvariasan Matthew Ward, Éloise édesapja. Robosztus, tagbaszakadt alakja félelmetes benyomást keltett, és az emberek többsége félt is tőle.
Grace Ward, Éloise édesanyja fodros, habszerű estélyit viselt, ami egy pudlihoz tette hasonlatossá. Ulysses bízott abban, hogy nem azért húzott ilyen ruhát, mert hasonlítani akar hőn szeretett állataira. Grace rajongása odáig fajult, hogy Éloise-t az első pudlija után nevezte el, amit kitömetett halála után.
Ulysses-ből, ahogy ez eszébe jutott, majdnem kitört a nevetés. Összeszorította a száját és nem vett levegőt, hogy elnyomja magában az ingert. Ahogy megnyugodott, mosolyt erőltetett magára, ami ugyancsak kényszeredettre sikeredett, és inkább tűnt vicsornak. Szája különös ívben görbült felfelé, kivillantva szabályos, fehér fogsorát. Éloise és a szülei kérdőn néztek rá, amit nem értett, mert azt hitte, hogy kedvesen mosolyog. Édesanyja oldalba bökte, amitől enyhén elpirult.
- Örülök a találkozásnak - húzta fel a szemöldökét egy félszeg mosoly kíséretében.
- Ó, ha tudnád, mennyire vártam a percet! - mondta Éloise mézesmázosan, csilingelő hangon, de ahogy a fiúra nézett, megvillant a tekintete.
- Jut eszembe, Cécile drágám, ígérted, hogy megmutatod az új kristálypohár-készleteteket - szólalt meg Grace, majd faképnél hagyták a két ifjút.
- Édesanyád legutóbb jobb indokot talált ki - állapította meg Ulysses kedélyesen.
- Ha megkérhetnélek rá, ne becsméreld édesanyámat - szűkült össze Éloise kicsi, szürke szeme.
- Dehogy teszem! Már csak az hiányzik, hogy megint rám uszítsa a pudlijait!
- Még csak meg sem haraptak tisztességesen - fintorgott Éloise.
- Ez a pudlik szempontjából nagy szerencse, mert lehet, utána kedvem támadt volna bántani őket.
- Nekem mindjárt téged lesz kedvem bántani, ha még egy rossz szót szólsz.
Ulysses csak nevetett a lány fenyegetésén.
- Jól van, nevess csak… Egyébként mit keres itt ennyi ember? Máskor fele annyian szoktak lenni - faggatta őt Éloise.
- Édesanyám azt mondta, különleges meglepetéssel készülnek nekem. Szerintem kapok egy kutyát. Bízom benne, hogy nem pudlit - fűzte hozzá a fiú.
- Lehet, örülnél neki, ha tudnád előre, mit fognak adni. Emlékszel? Legutóbb „különleges meglepetés” címén „romantikus” csónakázást kaptunk a szüleinktől.
- Ne is említsd… - komorult el Ulysses tekintete, ahogy visszaemlékezett az esetre. A csónakázás „fénypontja” az volt, hogy Éloise belelökte a vízbe, és kifelé menet belelépett egy törött kagylóhéjba. Egy hétig nem tudott lábra állni.
- Téged ismerve, már kutyaházat is építettél - nevette ki Éloise a fiút, aki erre elvörösödött.
- Ez nem igaz.
 - Óh, szegény kis Uly - gúnyolódott tovább a lány.
- A nevem Ulysses!
- Hát persze, Uly. Vagy jobban tetszik a Lyss? - Éloise látta, hogy a fiú tekintete kezd egyre jobban elsötétülni, ezért gyorsan hozzáfűzte: - Ó, jut eszembe! Ezeket édesapám fiókjában találtam. Ki akarta dobni őket, de mondtam, tegye el neked, ha már úgyis születésnapod van - húzott elő oldaltáskájából egy barna csomagot.
- Mi ez? - kérdezte a fiú gyanakvóan.
- Alkatrészek a játék figuráidhoz. Vagy már abbahagytad a készítésüket?
- Nem, még csinálom őket - vette át Ulysses, és kibontotta a csomagot. Csavarok és különböző rézalkatrészek sorakoztak benne.
- Úgy unatkozom… Nem mutatnál be valakinek? Mondjuk… - nézett körbe Éloise a termen, és megakadt a szeme egy férfin. - neki.
Ulysses végigmérte az alakot, aki egy félreeső asztalnál ült egyedül a sarokban. Sötétzöld kordbársony nadrágot viselt hegyes orrú, fekete cipővel. A nyakába fehér kendőt kötött, amely kitűnően illett sötétlila frakkjához. Fején fekete cilinder díszelgett, ami árnyékot vetett az arcára, így keveset lehetett látni a vonásaiból. Sötét, dús haja lágy hullámokban omlott a vállára.
- Most látom először.
- Attól még bemutathatsz neki. Majd megismerjük - karolt bele Éloise a fiúba, és jószerével húzni kezdte maga után. Amikor a férfi elé értek, megálltak előtte.
- Elnézést, hogy így önre törünk, de attól tartok, még nem találkoztunk. Engedje meg, hogy bemutassam Éloise Ward kisasszonyt.
- Üdvözletem - biccentett a férfi udvariasan. - A nevem Lüdvic J. Ambrose. Az ön személyében kit tisztelhetek? - pillantott föl a férfi a cilindere árnyékából, és egyenesen Ulysses szemébe nézett. A fiú meghökkent Lüdvic méregzöld színű szemétől, mert még sosem látott hasonlót.
- Ulysses Valrothot - bólintott.
- Ó, értem. A híres Edgar Valroth fia, a kis ünnepelt. Foglaljanak helyet.
Éloise és Ulysses leültek a férfival szemben az asztalhoz, és érdeklődve méregették Lüdvicket. Kissé hegyes, ám finom vonású arca, hosszú, vékony orra és magas, ívelt szemöldöke szokatlan, ám kellemes megjelenést adott az arcának. Zöld szemében intelligencia és játékosság csillogott, olyan embernek tűnt, akit nehéz kiszámítani.
- Ugye nem okozna problémát, ha innentől kezdve tegeznénk egymást?
- A legkevésbé sem.
- Pompás! Kérlek, ne vegyétek sértésnek, de nekem úgy tűnik, rettenetesen unatkoztok.
- Ezt miből feltételezed? - kérdezte Éloise.
- A testtartásotokból, hangsúlyotokból, arckifejezésetekből és abból, hogy idejöttetek hozzám, egy ismeretlenhez - állapította meg derűsen a férfi. Gyorsan beszélt, szinte hadarva, mégis értették minden szavát.
- Ó, te aztán értesz az emberi lélek rejtelmeihez - hízelgett Éloise mosolyogva, de Lüdvic viszonzatlanul hagyta a gesztusát.
- Csupán jó a megfigyelőképességem. Egy nyomozónál ez elengedhetetlen - vonta meg a vállát hanyagul.
- Ez olyan izgalmasan hangzik! - lelkendezett Éloise. - Te akkor kézre keríted a bűnözőket?
- Igen. Ez a feladatom. - A férfi úgy nézett a lányra, mintha azt kérdezte volna, hogy „Ugye, reggel kel föl a nap?” - Ulysses-nek úgy tűnt, leendő menyasszonya nem érzékelte a Lüdvic hangsúlyában megbújó cinizmust.
- És most is bűnözők után nyomozol?
- Ez szakmai titok, drága hölgyem - somolygott Lüdvic. - Nem mondhatom el.
- És ha megsúgod, csak nekem? - búgta Éloise. Ulysses látta rajta, mennyire tetszik neki a férfi, és titokban sajnálta, hogy Lüdvic nem mutat érdeklődést a lány iránt. A minap olvasott egy könyvet, amelyben a két főhős beleszeretett egymásba, és elszöktek, holott a lányt már kiskorában eljegyezték a szülei valaki mással. Remélte, hogy az ő sorsuk is hasonlóan alakulhat.
- Sajnálom, de senkivel sem tehetek kivételt - felelte Lüdvic hűvösen. Láthatóan bosszantotta a lány csacsogása.
- Milyen kár! - sóhajtott föl Éloise, miközben álmodozó tekintettel bámulta a férfit, aki elnézett mellette. - Egyedül vagy a családoddal érkeztél?
- Egyedül - köszörülte meg a férfi a torkát. - És most, ha megbocsátotok… - Felkelt az asztaltól, és távozott. Éloise csalódottan nézett utána.
- Az az érzésem, hogy Lüdvic nem fog megszöktetni téged - húzta el a száját Ulysses.
- Sajnos.
- Édesapám figyel minket. Azt mondta, kérjelek föl táncolni, szóval, szabad egy táncra? - kérdezte Ulysses, majd rásandított édesapjára, aki a közelben állt borospohárral a kezében. Amikor Ulysses megfogta Éloise kezét, bólintott.
A tánc - azt leszámítva, hogy Ulysses majdnem feldöntötte Éloise-t és kétszer is rátaposott a lábára - zökkenőmentesen zajlott, amennyiben ez zökkenőmentesnek számít. Az est további részében iszogattak, beszélgettek, egyszóval azt a látszatot keltették, hogy minden a legnagyobb rendben van. A bál vége felé Edgar Valroth egy félreeső szobába invitálta őket, ahol halmokban álltak Ulysses ajándékai.
- Boldog születésnapot! - köszöntötték őt a jelenlévők, Éloise és a családja, illetve a szüleinek pár közelebbi barátja.
- Óh… Köszönöm mindenkinek - biccentett vörös fejjel a fiú.
Unottan, szinte gépiesen tépte föl egymás után a csomagokat, amelyek különböző, számára tökéletesen haszontalan dolgokat rejtettek. Úgymint egy sétapálca - nem értette, miért adták neki, hisz nem volt sánta. Aztán átfutott az agyán, hogy valószínűleg figyelmeztetésnek szánták. Ezen kívül kapott még kakukkos órát, szivart, amitől legutóbb asztmás rohama volt, amikor megpróbált édesapja készletéből elszívni egyet, illetve egy mutatós, ám - számára - hasznavehetetlen virágcserepet. Utóbbit elhatározta, hogy odaadja édesanyjának. Szüleinek viszont sikerült eltalálnia az ízlését: tőlük hatalmas, díszkötéses atlaszt, illetve egy léghajó-makettet kapott. Ezeknek kifejezetten örült, de a java még hátravolt.
- Nagy nap ez a mai - szólalt meg Edgar, és a fia vállára helyezte a kezét. Ott álltak Cécile-lel az ajtó előtt, és mindenki őket nézte. Ulysses lesütötte a szemét, hogy ne kelljen elviselnie a rá szegeződő tekinteteket.
- Fiam, Ulysses Valroth - folytatta Edgar ünnepélyesen, majd megveregette a fiú hátát. Szavait a többi jelenlévőhöz intézte. - Mai nap, szeptember hó tizenhetedikén töltötte be huszadik életévét. - Itt hatásszünetet tartott, megvárta, amíg elhal az udvarias taps. - Ez egy különleges nap, így különleges meglepetéssel készültünk a számára.
- Egy kutyával? - kérdezte Ulysses izgatottan, és azon tűnődött, hogy a szülei hová rejthették a jószágot.
Halk kuncogás morajlott végig a termen.
- Kutyával? - nézett Edgar meglepetten a fiára. - Nem, a mi meglepetésünk sokkal különlegesebb. Fiam, szeretném bejelenteni az esküvődet Éloise kisasszonnyal, amelyre a jövő hónapban kerül sor - nézett büszkén Ulyssesre, akinek az arcára fagyott a mosoly. Édesapja kijelentése annyira megdöbbentette, hogy még a lélegzete is elállt. Éloise kisasszony hasonló arcot vágott, mint a fiú.
- Tessék?! - kapkodta a levegőt.
- Jól hallottad - bólintott Edgar. - Édesanyáddal már mindent megszerveztünk.
- Remélem, örülsz neki - tette hozzá Cécile, és boldog, sugárzó arccal nézett a fiára.
Ulyssesben egy világ omlott össze.
Minden tekintet rászegeződött, amitől, ha lehet, még nyomorultabbul érezte magát. Nem bírta elviselni szülei elégedett mosolyát, és azt, hogy mindenki csak az ő szavait lesi.
Miután kissé magához tért első döbbenetéből és rájött, hogy szülei nem viccelnek, kínjában nevetgélni kezdett, holott a legszívesebben elsírta volna magát. Édesapja közlése száz arculcsapással ért fel.
- Ez volt a nagy „meglepetés”? Hogy el kell vennem egy hónap múlva Éloise kisasszonyt?! - csattant föl.
Síri csend támadt a szavaira. Szülei arcáról nyomban lehervadt a mosoly.
- Hogy merészelsz... - kezdett bele az édesapja fenyegetően, de Ulysses a szavába vágott.
- Nem kényszeríthettek rá! - csattant föl.
- Márpedig azt tesszük, ha nem veszed el saját önszántadból! - forrongott Edgar, és dühös, villogó szemekkel meredt fia sötéten parázsló szemébe.
- De kedvesem - akart közbevágni Cécile, ám férje egy pillantásával beléfojtotta a szót.
- Rendben van. Akkor rövid időn belül özvegy leszek - mosolyodott el sötéten Ulysses.
Cécile elsírta magát, mire a fiú szíve összeszorult. Nem akart csalódást okozni a szüleinek, különösen nem az édesanyjának. Fölpattant a helyéről, és dühöngő léptekkel az ajtó felé csörtetett.
- Na ez már több a soknál! Mégis mit képzelsz magadról! Gyere vissza! - hőzöngött Edgar. - Azt mondtam, gyere vissza! Nem hallottad!?
- Ulysses! - kiáltott utána az édesanyja.
- Soha nem veszem el Éloise kisasszonyt! - fordult vissza a fiú, majd dühösen rájuk csapta az ajtót.