Beépítve - 2. fejezet
Hogy
kérdezhettem meg tőle, hogy itt alszik-e? Hiszen én sem szeretném, ha
itt töltené az éjszakát. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Azt sem
tudom, miért tettem. De láthatólag őt is megleptem, nem csak magamat.
Gondolkodhatnék, mielőtt beszélni kezdek. Jó, hogy nem azt kotyogom
mindjárt ki, hogy beépített ügynök vagyok.
Bár ez most csak egy
kisebb munka, ahol jóformán nincs is szerepem, de nem tudhatom, mikor
jelentik be, hogy nincs már rám szükségük, vagy van egy fontosabb is.
Alig kezdtem két éve dolgozni, de már most sok ügyet tudhatok magam
mögött. Ezek közül a legdurvább az volt, amikor egy hajón kellett
felszolgáló-takarítót alakítanom, hogy minden helyiséghez odaférjek.
Tengeri beteg vagyok, és az alatt az egy hét alatt, amíg a vízen
voltunk, a nem létező felesleges zsírokat is leadtam magamról. De ezzel
jár ez a munka, hogy oda megyek, ahova küldenek, kiállok minden
nehézséget, legyőzöm az akadályokat. Ha már erre vállalkoztam, akkor
nem fogom feladni.
Újra felnézek munkatársamra, aki még mindig
kicsit homályos tekintettel mered rám, és kis hümmögés után kimondja
azt a szót, amiért könyörögtem.
- Nem. Félre ne értsd csak…
Mielőtt még végigmondhatná, közbevágok. Nem találom fontosnak, hogy magyarázkodjon azért, amit én sem szeretnék.
- Felesleges magyarázkodnod, nem lett volna jó ötlet - mosolygok rá, majd intek egyet, és becsukom az ajtót.
Nagy
sóhaj hagyja el a számat, ahogy kattan a zár, és újra csak egyedül
vagyok. Megfordulok tengelyem körül, és a konyha felé indulok. Úgy
érzem, most egy pohár víz jót fog tenni.
Csoszogva lépkedek el a
fürdőig, hogy megtisztítsam arcomat a sminktől, és megmossam fogaimat.
Lehámozom magamról a ruhát, az ágyra dobom, majd a szekrényben kezdek
kutakodni valami kényelmesebb anyag után. Ahogy átöltözöm, már bújok is
a meleg takaró alá, fejem a párnák közé rejtem, és lehunyom szememet,
hogy elmerüljek az álmok világában.
Reggel újult erővel pattanok ki
az ágyból. A tegnap estéhez képest nem érzem magam fáradtnak, inkább
fel vagyok töltődve energiákkal. Vígan, dúdolva indulok meg a fürdőbe,
hogy elvégezzem a reggeli dolgokat. Barna, hullámos hajam kifésülöm, és
hagyom, hogy vállamra omoljon, majd a munkaruhát magamra öltve megyek
ki a konyhába. Megreggelizem, és egy üveg vízzel a kezemben már lépek
is az utcára. Los Angelesben megtehettem, hogy egy nagyot szippantottam
a levegőből, de itt, New Yorkban csak szmog, kipufogógáz, cigaretta, és
hasonló káros anyagok gázai szállnak a levegőben.
Ez a nap is
ugyanúgy, mint a tegnapi, gyorsan eltelik. Nem sok nyugtunk van a
rengeteg vendég mellett. Délben, akárcsak előző nap, megint szóltam,
hogy a célpont megérkezett. Igazából semmi értelmét nem látom annak,
hogy mindig küldjek egy üzenetet, hogy "Itt van”, és "Indul", mert az
egész irodaház kamerákkal van felszerelve, melyeket az irodából is
könnyen figyelhet. Ezért is tudná észrevenni a kis titkárnője - aki
szintén a mi emberünk -, hogy megy az emeletre a főnök. Ha jobban
belegondolok, nem olyan könnyű az, mert miközben próbálunk keresni
valami nyomot, nem azt figyeljük, hogy nem jön-e valaki, arra szokott
lenni a társunk. Boldogság fut át rajtam attól a gondolattól, hogy nem
lehettem titkárnő, mert ha véletlen egyszer rajtakapják, hogy bejárkál
az irodába, nem lesz jó vége neki.
A munkaidő lejártával
feltakarítunk, összeszedjük a ruhánk, táskánk, és már kint is vagyunk
az utcán. Nem állunk most sem sokat kint, mindenki fáradt, és szeretne
már hazamenni, lepihenni. Dave és én nem emlegetjük fel az estét, úgy
tekintünk rá, mintha meg sem történt volna az a csók. Túl kínos lenne
elviselni egymást, ha bármelyikünknek számított volna. Anne mosolyogva
meséli el, hogy megadta a számát egy srácnak, és a hétvégén találkoznak
is, mire én csak annyit válaszolok, hogy holnap mesélnie kell, és egy
köszönés után indulok is. Most nem megyek el a furgonhoz, ha valamit
szeretnének tőlem, majd megkeresnek.
A ház elé érve megkeresem a
kulcsomat, és kinyitva az ajtót, egy borítékot találok a földön, rajta
a nevemmel. Se cím, se feladó, csak a nevem... Ha nem a posta hozta,
akkor ki? És honnan tudja, hogy itt lakom? Egyáltalán, hogy New Yorkban
vagyok? Mégis ki küldene névtelen levelet?
Bezárom magam mögött az
ajtót, és a konyhába lépek. Helyet foglalok az egyik széken, és a
borítékot forgatni kezdem a kezemben. Hiába gondolkodom, hogy mégis
kitől jöhetett, és hogy ő juttatta-e el hozzám, vagy egy küldönc, nem
kapok választ addig, míg ki nem bontom. Nem félnék ettől, ha a
filmekben nem azt látná nap, mint nap az ember, hogy ilyenkor egy
fenyegető levél lapul a papírborítékban vagy bomba. De nekem erősnek
kell maradnom, hisz ügynök vagyok, ki kell állnom a megpróbáltatásokat.
Az is előfordulhat, hogy csak a cég küldött valamit. De akkor nem így
kapnám meg.
Nem hagyhatom, hogy félni kezdjek. Amint meginog az
önbizalmam, nem leszek olyan kemény, mint eddig. Könnyebben fognak
megsebezni. És mi van akkor, ha most is figyel? Elhúzom a függönyöket,
hogy még véletlenül se lehessen belátni az ablakon. Akármennyire is
lesz sötét, biztonságosabban érzem magam, ebben a helyzetben.
Visszateszem
a borítékot bontatlanul az asztalra, és inkább beállok egy forró zuhany
alá. Amíg folyik rám a meleg víz, kizárok minden gondolatot, nincs
probléma, nincs rosszkedv, nincs öröm, csak én. Csak élvezem, ahogy
átjárja testemet a melegség. Kilépve a zuhany alól egy törülközőt
tekerek magam köré, és vizes lábbal csattogok vissza a konyhába. Nem
várhatok tovább, meg kell néznem, hogy mit tartogat számomra a boríték.
Az asztal mellett állva óvatosan feltépem a leragasztott részét, és
húzom ki belőle a papírt.
Remélem
emlékszik még rám! Mondtam, hogy nem felejtek, és megbosszulom, amit a
fiammal tett. Figyelem, nem menekülhet előlem. Egy lépéssel mindig maga
előtt járok!
Vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba.
Nem tudom eldönteni, melyik győz a többi felett. Dühös vagyok, mert
eddig azzal gyűlt meg a bajom, hogy munkából munkába hajszoljam magam,
most meg egy őrült - mert jobb kifejezést nem tudok rá mondani, amíg
nem tudom a valós énjét - szeretné megbosszulni a gyermekét.
Szomorú
vagyok, mert nem tudom, mi lenne a helyes. Ha elmondom a kapitányságon,
hogy nem épp a legbiztonságosabb itt tartózkodnom, akkor elvehetik
tőlem az ügyet. Ha már elvállaltam, akkor véghez szeretném vinni, nem
pedig cserbenhagyni a társaimat. Bár nincs nagy feladatom, ezt sem
szeretném elveszíteni. Jó tudni, hogy számítanak rám. Nem vihetem el
grafológiai vizsgálatra sem, mert akkor kérdezősködnének.
Leülök a
székre, és kezeimbe temetem arcomat. Nem hagyom, hogy a kétségbeesés
úrrá legyen rajtam, én nem az a fajta lány vagyok. Próbálok mélyeket
lélegezni, hogy a fejem kitisztuljon, és az után végiggondolni, hogy
mit csináljak. Amíg arra várok, hogy megcsillanjon a fejem fölött a
villanykörte, ezzel is jelezve, hogy megvan a megoldás, vizes bőröm
megszárad, és kiráz a libabőr. Felmegyek a szobámba a borítékkal, és
felveszek egy fekete melegítőalsót, egy fehér pólóval. Elfekszem az
ágyon, és újra elolvasom a levelet. Még mindig semmi ötletem arra, hogy
ki lehetett az, és mióta követhet. Követ-e egyáltalán? Vagy csak
megtudta, hogy itt vagyok, és rám szeretne ijeszteni? Egy ember van,
aki mindig képes volt lenyugtatni, és ez az anyukám. Kezembe vettem a
telefont, kikerestem a számát, és tárcsáztam. Régen beszéltem vele,
ritkán van időm hazalátogatni is. Utoljára még ünnepekre sem mentem
haza, és már nagyon hiányoznak. Ahogy itt végzek, hazamegyek legalább
egy napra, és mindenkit szorosan megölelgetek. Pár csöngés után
meghallom anyám hangját a vonal túlsó felén, és elönt a melegség. Nem
mesélek neki a fenyegető levélről, nem szeretném, hogy aggódjon, így
csak annyit mesélek neki, hogy jó a hely, ahol most dolgozom. Neki sem
mondhatom el a részleteket az ügyről, így csak nagyvonalakban annyit
tud, hogy most nem én kaptam a legkomolyabb megbízatást. Hallottam
hangján a megkönnyebbülést, hogy bár félti a kicsi lányát – aki
huszonkettő évesen már nem olyan kicsi -, most nem kell annyira
aggódnia érte. Nem beszélünk sokáig, kicsit mesél arról, hogy mi van
otthon, majd elköszönünk. Hanyatt dőlve bámulom a mennyezetet, és
gondolkodom, hogy kit csukattam le, vagy – amire nem vagyok büszke, de
muszáj volt – öltem meg. Úgy döntök, felhívom Tomot. Vele minden ügynél
együtt voltam, mondhatni ő az én társam.
Örülök, hogy beszéltem
vele, mert sikerült eldöntenem, hogy mit is szeretnék csinálni. Úgy
döntöttem, hogy magánnyomozásba kezdek. Kezembe veszem megint a
levelet, és átfutom a sorokat. Kapkodott írás, és csak pár mondat.
Semmi konkrétum, mintha abban a pillanatban döntötte volna el, hogy
nyomot hagy maga után egy levéllel. Emlékeimben visszatér egy ügy, ahol
a srác is pont így kezdte, hogy hirtelen felindulásból már nem csak
megfigyelte a főnökét, hanem levelet hagyott a háza bejáratánál. Nem
jöttek ki jól, ezért meg szerette volna leckéztetni, hogy ezentúl
tisztelettel bánjanak vele is, mert hiába volt új alkalmazott, jól
végezte a munkáját, és ha vétett apró hibákat, azokat is csak azért,
mert igyekezett. Napról napra egyre dühösebb lett, és a levelek szövege
is egyre fenyegetőbb lett, míg végül kést szorított a főnöke nyakához.
Mielőtt megölte volna, sikerült odaérnünk, és megállítanunk. Akkor én
is alkalmazottként vegyültem el, hogy meg tudjam figyelni, ki lehet a
bűnös. A srácot harminc év börtönbüntetésre ítélték, mire a családja
teljesen kiakadt. Az anyja toporzékolni kezdett, hogy az ő kicsi fiát
nem lehet egy szürke cellába ültetni, mert jó gyerek, az apja
megígérte, hogy kiszabadítja a fiát, ha törik, ha szakad. Az anyja meg
szerette volna bosszulni, hogy a fiát lecsukták, és ezt az apja is
helyeselte. Egy mondat volt, ami megütötte a fülemet a tárgyalás végén,
amikor az anya bejelentette, hogy legalább addig maradjon szabadlábon,
míg a testvérével utoljára találkozik. Nem tudtunk róla, hogy van egy
testvére, mert semmi adat nem volt róla. Mint később kiderült, nevet
változtatott, és elköltözött, hogy jobb élete lehessen, de a családját
próbálta támogatni.
Ez a levél a kezemben, erre az ügyre emlékeztet.
Lehetséges, hogy tényleg megvalósítja, amit ígért? De miért tenné? Hisz
akkor ő is a fia mellett köt ki. És amúgy is látogathatják. Néha nem
tudom megérteni az embereket, hogy mi a jó nekik abban, ha ők is
börtönbe kerülnek, csak mert egy családtagjuk ott van, és ezt nem
tudják elfogadni, hogy odakerült. Miért jó ez nekik? Lehet most
előítéletesnek nevezni, de szerintem nem normálisak az ilyenek. Tudom,
hogy ameddig nekem nincs ilyen gondom, addig nem tudom átérezni, hogy
milyen lehet azoknak, akik azt látják, hogy ott viszik el előttük a
családtagjukat, akár a családtagjaikat, ha többen voltak benne a
bajban, de nekem sem jó érzés az, ha miattam, mert én buktattam le.
Mégsem fogok bemenni hozzájuk a cellába, hogy együtt töltsük le a
büntetésüket.
Elfekszem az ágyon, a borítékot az éjjeliszekrényre
csúsztatom, leoltom a lámpát, és lecsukom szemeimet. Próbálok aludni,
de nem megy. A gondolataim ide-oda cikáznak, jár az agyam, képtelen
kikapcsolni. Forgolódok jobbra-balra, de sehogy sem kényelmes.
Elhatározom, hogy lefárasztom magam, így felkelek, valami sportosabb
öltözékbe bújok, és tornázni kezdek. Húsz felüléssel indítok, majd
harminc guggolás, és újabb felülések. Egy kis levezetésnek
fekvőtámaszok, majd az egész elölről. Háromszor ismétlem meg a
feladatot, mire úgy érzem, kellően elfáradtam. Csak gyorsan
megmosakodom a zuhany alatt, és mászok is a takaró alá. Elértem, amit
szerettem volna, egyet fordulok, és elmerülök az álmok világában.
Reggel
álmosan csoszogok végig a folyosón, hogy a konyhába érve
elfogyaszthassam a kávémat. Kitekintek az ablakon, hogy látok-e valami
gyanúsat, de nem tűnik fel semmi, amitől félnem kellene. Visszahúzom a
függönyt, mert bántja a szememet az erős fény. Elvégzem a reggeli
teendőim, felöltözök, és már indulok is az Upper West Side-ra. Sokkal
figyelmesebben megyek, mint máskor. Minden kis neszre felkapom a fejem,
hogy ne essen bántódásom. Szerencsésen a kávézóba érek, majd
betelefonálok a központba, hogy kikérjem annak a srácnak az aktáját,
akire tegnap gondoltam. Holnapra meg is kapom a New York-i irodába
faxon. Nem szívesen adták ki, de amikor azzal érveltem, hogy összefügg
szerintem az üggyel, nagy nehezen rábólintottak. Kérdezősködtek, hogy
mégis mi köze van egymáshoz, de sikerült kitérnem azzal a válasszal,
hogy amíg semmi konkrétumot nem tudok, nem szeretnék belemenni a
részletekbe.
Mr. Grand a mai nap folyamán nem jön be a szokásos
ebédjéért, viszont az irodáját elhagyta. A többiek követni kezdik, hogy
megtudjuk, hol van az elrabolt lány, és elkaphassuk, amikor nem számít
rá. Dave még komolyabban veszi a munkát, mint a többi nap. Ha csak egy
kortyot is iszok, mielőtt kiszolgálom a vendéget, már lekiabál, hogy az
emberek az elsők. Pedig csak nem szerettem volna kiszáradni, mert akkor
hiába beszélnék, egy hang sem jönne ki a torkomon. De nem ítélem el,
mert tudom, hogy csak jó alkalmazott szeretne lenni. Anne próbál most
is mosolyogni, ha ránézek, de látom rajta, hogy kezd elege lenni a
munkatársából. Kicsit olyan, mint egy menstruáló nő, hisztizik
mindenen.
- Saci! - szól szőke hajú barátnőm a munkaidő végén - Mit csinálsz a hétvégén?
- Még nem tudom, szerintem pihenek - válaszolom, és táskámat a vállamra téve lépek ki az utcára.
- Lenne kedved vásárolni? Kellene már néhány új ruha - karol belém, és úgy indulunk el.
Megbeszéltünk, hogy átjön munka után, és beszélgetünk, filmezünk, főzünk valamit. Egy kis kikapcsolódás nekem sem árthat.
- Persze, mehetünk - mondtam, és körbenéztem.
Egy
férfi gyanúsabbnak tűnt, mint más, így jobban megnéztem magamnak, hogy
néz ki. Munkatársamnak feltűnt, hogy valakit nagyon figyelek, és
furcsán kezdett méregetni.
- Csak azt hittem, ismerős - mosolyodtam el keserűen – Akkor szombaton vásárlás?
Hazaérve
megint egy levél fogadott a bejáratnál. A szőke lány érdekesen figyelt,
hogy miért itt hever a postaláda helyett, mely a főbejárat mellett van.
Gyorsan eltereltem mindenféle téves gondolatot, hogy ne kombináljon,
miszerint ezt a levelet várom, mióta ide jöttem, és a szomszéd vette át
helyettem, majd csúsztatta be az ajtó alatt. Megdicsértem magam, amiért
ilyen jól rögtönöztem, és a borítékot a másik mellé tettem az
éjjeliszekrényre. Visszamentem a konyhába, ahol csak Anne hátával
találtam szembe magam.
- Nincs itthon túl sok kajád - fordul szembe velem, továbbra is a hűtőben állva.
A
legkisebb gondjaim közé tartozik, hogy főzzek magamra. A legtöbbször
egy étteremből rendelek, hogy azért mégis legyen normális étel is
itthon, ne csak valami egészségtelen. Előveszek a fagyasztóból egy
mirelit pizzát, és barátnőm felé nyújtom kérdő tekintettel.
-
Tökéletes! - veszi el tőlem, és mintha csak itt élne ő is, bekapcsolja
a sütőt, és berakja a vacsoránkat. Amíg készül, a konyhaasztalnál ülve
beszélgetünk. Sok mindent megtudok róla, többek között azt is, hogy van
egy testvére, akivel már régen beszélt, és nagyon hiányzik neki. Hiába
próbálok jobban figyelni, csak az jár a fejemben, hogy mi lehet az
újabb levélben. Mosolygok, és bólogatok, de mintha nem is hallanám a
hangokat.
- Figyelsz rám? - legyezett kezével az arcom előtt.
Bólintottam,
hogy igen, de a gondolataim csak elkalandoztak megint a levélre.
Ezentúl ez lesz? Amíg el nem kapjuk, addig minden nap küldeni fog
egyet? És mindig csak 1-1 sort? Alig várom, hogy holnap megkapjam az
aktát, és utána olvassak. Amint meglesz, szólok a főnöknek is a
fenyegető levelekről.
Anne még beszél egy ideig, én pedig igyekszem
rá figyelni, több-kevesebb sikerrel. Elkészül a pizza is, és
betelepedünk a nappaliba, hogy megnézzünk valami filmet. Hamar megunom,
és inkább felmegyek a szobába, azzal az ürüggyel, hogy csak a mosdóba
megyek. Kibontom a borítékot, és széthajtogatom a papírt.
Csak
nem félsz? Hahaha. Tudnád milyen vicces volt, ahogy reggel mindenkire
gyanakodtál. Azt hiszem, holnap majd odaköszönök neked, csak hogy tudd,
kitől félj, de lehet, hogy inkább maradok inkognitóban. Ez csak rajtad
múlik. Lebuktatsz, vagy nem? Ja, mielőtt elfelejtem, remélem nem
szóltál senkinek sem rólam...
Kiesik kezemből a
levél. Ezek szerint végig követett. Volt egy megérzésem, hogy valaki
figyel, de azt hittem, csak paranoiás vagyok, és beképzelem magamnak.
Nem vagyok ahhoz még elég ideje a szakmában, hogy hozzászokjak az
ilyenekhez, ha fenyegető leveleket kapok. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy
ilyennek kitegyenek, hogy félnem kelljen az utcán, sőt még a házban is.
Nem tudhatom, hogy legközelebb nem fog-e már betörni is.
- Szorulásod van? - kiabál Anne.
- Telefonálok - szóltam vissza - Mindjárt jövök.
Gyorsan
kezembe vettem a telefonom, és elindultam visszafele. Nem szólhatok
senkinek sem a levelekről, de arról nem volt szó, hogy célozni nem
tudok rá. Majd valahogy óvatosan elkezdek puhatolózni, hogy ilyenkor
mit kellene tennem, hogy kiderítsem, ki szeretne elkapni. Első
gondolatom egy kamera, a bejárathoz, amit lehet meg is valósítok, ám
ennek majd később jön el az ideje. Most arcomra kell varázsolnom a
mosolyom, és jól éreznem magam barátnőm társaságában.