~Ashlynn Hansson~
Az óra lassú, mégis ütemet ketyegése visszhangzik a kisállat bolt csendjében. Zárórához közeledünk, az állatok lassan nyugalomra térnek, miközben Tom a raktárban tevékenykedik. Ujjaimmal halkan kopogok az asztallapon, türelmetlenül nézem az óramutatók mozgását, miközben úgy érzem, az idő egyre döcögősebben halad a már sokszor kitaposott útján. Azt hittem, jó lesz itt dolgozni, hiszen imádom az állatokat, ám a tény, hogy ketrecekbe zárva, csendesen várják, hogy ki és mikor viszi el Őket, szomorúvá,  varázsolja az embert. Idekerülnek, egy új, idegen környezetbe, és mire megszoknák az itt dolgozókat, a napi rendeket, egy ismeretlen csak belép az ajtón, rábök a ketrecükre és elragadják Őket, minden előzetes nélkül. Ebből a szemszögből nézve ez a végtelen körforgás nagyon is rossz dolog, de persze lehet ennél pozitívabban is nézni a helyzetet. Talán a kis kedvencek örülnek a szabadulásnak, és annak, hogy egy új család részeivé válhatnak.
Gondolatmenetemből egy érintés ránt ki, mely kedvesen simít végig vállamon, majd a karomon is. Felpillantok Tomra, aki csillogó, barna íriszekkel néz rám, majd haloványan elmosolyodik.
- Nem akarlak bezárni, szóval jobb, ha mész. Vagy szeretnél esetleg itt éjszakázni?
Ajkaimra mosoly kúszik, nemet intve a fejemmel indulok el a személyzeti szoba felé, ahol gyorsan lecserélem a felsőm, és összeszedem a szükséges holmijaimat.
Az üzletből távozva utam egy ételudvar felé vezet, ahol az emberek közt elvegyülve sétálok a pulthoz, és várom ki a soromat. Látván, ahogy mások a barátaikkal boldogan töltik a péntek estét, míg én egyedül, kissé lehangolva várakozom. Képes elrontani a kedvemet, amihez az is hozzájárul, hogy mi vár rám hamarosan. A tudat, hogy amint belépek a házba, veszekedő szülők kereszttüze közé esek, túlságosan is okot ad arra, hogy elszigetelődve a barátaimtól igyekezzek felnőni, és gondoskodni az eközben szobájában sírdogáló Audlay-ról.
Az érzés, amikor belépek a szobába, és az apró, beteg testet takarókba rejtve, szomorúan találom, leírhatatlan. A betegség, ami Őt érte, olyan, mintha engem is marcangolna belülről. Azt hiszem, ez az, ami leginkább a jelenlegi helyzethez vezetett minket: a szüleink veszekedéséhez és ahhoz, hogy 18 évesen ténylegesen felnőtté váltam. A torkom elszorul, lehunyom a szemem és a pulthoz lépek, ugyanis én vagyok a soron következő.
Gyorsan, mégis érhetően darálom le a rendelésem az engem fürkésző, negyvenes éveiben járó kiszolgálónak, aki mosolyog, miközben teljesítve a kéréseimet nyomja  kezembe a szatyrot. A zsebemből előkaparom a szükséges összeget, lecsapom azt az üvegtálkára, és sietősen távozok. Senki sem vesz észre, de nem is várom el mindezt. Semmi kedvem nincs rövidke, fenék felét sem takaró szoknyákban és 25 centiméteres magas sarkúkban szórakozásnak nevezett dolgokat művelni, mert az nem az én világom. Egyszerűen, csak szeretnék végre egy olyan helyet, ahol boldog lehetek, azokkal az emberekkel, akiket tényleg szeretek.
Amint kiérek a plázából, orromba tiszta oxigén áramlik, ami mentes mindenféle parfümök gyomorforgató keverékétől. Elindulok a már jól megszokott irányba, néha intek egy-egy ismerős arcnak, műmosolyt varázsolva ajkaimra úgy, hogy ennek a hamissága senkinek ne tűnjön fel. A kocsik sorra haladnak el mellettem, ám tekintetemet csak egy köti le.
Két hete figyeltem meg egy bizonyos fekete autót, mely frusztráló, eddig idegen érzést nyújt számomra. A rendszám ugyanaz, akárhova is megyek, mindig találkozom vele, én pedig túlságosan is félek attól, hogy kezdek begolyózni. Gyorsabb léptekkel indulok tovább, próbálom magamról lerázni a kellemetlenséget, de bárhogy is kanyargok, érzem, hogy a nyomomban van. Megnyugvás önt el, ahogy meglátom a házunkat, ami minden egyes lépésnél egyre tisztábban rajzolódik ki előttem. A fehér kiskapun átjutva végigsétálok a kis járdán, mígnem elérem az ajtót.
A fülemet ismerős hangok csapják meg, melynek hallatán egy sóhaj szökik ki ajkaim közül, mígnem egy mély lélegzetvétellel végül belépek a házba. Az ajtó csapódik mögöttem, egyenesen a konyhába megyek, ahol csodák csodájára a két szüleim marják egymást. Szinte pillanatok alatt töltődök fel dühvel, és ezt kifejezvén a kelleténél erősebben vágom le a vacsorának szánt ételünket az asztalra. A rám szegeződő tekintetekkel mit sem törődve emelem ki az egyik papírdobozt, a hozzáillő műanyag evőeszközökkel és hagyom el a helyiséget, melyen feszült csend honol. Nem akarom a folytonos vitáikat hallgatni, ám szembesülnöm kell a ténnyel, hogy ez nem megy ilyen könnyen. A csendnek vége szakad, amint a lépcsőfordulóba érek. Úgy hiszem, a szüleim ezt a távolságot vélték a megfelelőnek arra, hogy ismét hamis dolgokat vágjanak egymás fejéhez, elzárva maguktól a külvilágot. Az utolsó lépcsőfokhoz érve egy rövidke folyosóval találom szembe magam, aminek oldalát ajtók övezik. Az elsőbe betérve gyorsan hajítom el a táskám, ami erőm hatására végül az egyik sarokban landol. Eme művelet után a következő ajtóhoz lépek.
A belém nyilalló fájdalom még mindig váratlanul ér, ahogy meghallom a túloldalról jövő halk nyöszörgéseket, s ezzel egyetemben a szüleim veszekedéseit teljesen kizárom. Tettetett vidámsággal borítva arcomat rántom fel végül az ajtót, olyan halkan, ahogyan csak lehetséges. Az engem fogadó látványtól megrémülve, bizonytalan léptekkel lépek az apró ágyhoz, és helyet foglalok annak szélén.
- Audlay, ébredj - simítok végig feje búbján.
Teste elenyésző a hatalmas takaró alatt, mocorogni kezd és lassan megbillentve fejét emeli rám tekintetét. Kék íriszei olyanok, mint a tükrök, melyből nem csak az Ő, de az én fájdalmam is visszatükröződik. És ez a pillanat az, amikor szívem ripityára törik szét. De mégsem adhatom fel, nem szabad levetkőznöm az erős, magabiztos nőt. Audley-nak szüksége van rám.
- Szia, húgi - vékony, kissé rekedtes hangjában benne van minden: a rengeteg szenvedés, de ugyanakkor a mérhetetlen szeretet is, mely összeköt minket.
Egy pillanatra mosoly suhan át az arcomon, amint szívemhez eljut kedves becézése. Bármennyire is magyaráztam neki, hogy a nővére vagyok, Ő már elkötelezte magát. Tisztán emlékszem a magyarázatára, ami azóta is heves, szeretetteljes szívverést eredményez: "Te vagy az én kis hugicám, mert sosem fogom hagyni, hogy bántsanak".
- Hoztam neked finom húsit, rendben? - bontottam fel a kis dobozt.
- Dinó alakú? - szemeiben gyermeki fény kap lángra, megtölti íriszeit.
- Igen, olyan - nézek rá kedvesen.
Az előkészített ételt magam mellé helyezve segítek a kisfiúnak ülőhelyzetbe tornáznia magát, majd végül az ölembe ültetve veszem ismét a kezembe a papírdobozt és nekiláttok az etetésnek. Szája buzgón fogadja be az újabb és újabb falatokat, mígnem a tál ki nem örül, Ő pedig egyre laposabbakat nem pislog. Kezei gyengéden, erőtlenül fonják körül derekam, feje a mellkasomra dől, miközben altatásként kezdek ringatózni. Egy dalt kezdek dúdolni számára, olyat, amilyet még nekem énekelt régen anyu, amikor nem tudtam aludni. Mikor a dallam közepére érnék, egy halk szuszogás is betársul hangom mellé, aminek láttán szám megrándul. Egy ideig még ringatom a szundikáló öcsémet, majd amilyen óvatosan csak lehetséges, kiemelem Őt az ölemből. Mintha csak bármelyik pillanatban összetörhetném remegő testét. Pontosan betakargatva hagyom, hogy az álmok útját járhassa. Talán ott minden szebb számára, és ez az egyetlen dolog, ami képes megnyugtatni. Hogy talán álmában képes létrehozni egy olyan helyet, ahol nem kell foglalkozni a betegségével, a világ gondjaival, hanem boldogan lehet olyan kisgyerek, mint amilyenek más korabeliek is. Lágy puszit nyomok a homlokára, majd végigsimítva testét lassan állok fel a helyemről, lekapcsolom az éjjeli szekrényre helyezett lámpát, elveszítve a kicsike szobát megvilágító fényt, majd lábujjhegyen veszem az irányt a kékre mázolt kijárat felé.
Utoljára még visszanézek Rá. Rá, aki a világon a legtöbbet jelenti számomra.
- Jó éjt, álommanó! - mosolyodom el szeretettel telve, és végleg távozom.
És üdv ismét rideg világ. A szobám felé veszem az irányt, képtelen vagyok nem elvonatkoztatni a lentről érkező szitkozódásoktól, ám csak remélni tudom, hogy Audlay-t ez nem zavarja majd.
Amint a saját ajtóm küszöbét lépem át, olyan, mintha egy kosárlabda birodalomba térnék be. A fiús környezet két színe a fekete és a narancssárga, sportfelszerelésekkel megfűszerezve, melyek a szoba minden részében megtalálhatóak. A fal egyik részébe még egy kosárpalánkot is felszereltek, csak hogy kedvemre dobálhassam a labdákat, amolyan idegesség levezetésként. Ám nem bánom. A korai időpont ellenére a fürdőszoba felé indulok el, hogy egy zuhany segítségével elűzhessem magamból a rám telepedett furcsa érzések keverékét.
Belépve a helyiségbe, a tükör elé tévedve veszem szemügyre magam. Vörös tincseim rendezetlenül fogják közre arcomat, kék szemeimben különös, de számomra már jól megszokott csillogás bújik meg, bármennyire is próbálom ezt eltakarni a világ elől. Ennek a magyarázatát én sem tudom pontosan, talán azért, mert az, ami bennem van, könnyen kihasználhatóvá tesz mások számára. Lehetővé teszi, hogy eltiporhassanak.
Megrázván a kobakomat távolítom el magamról a feleslegesnek vélt ruhadarabokat, majd a helyére téve azokat lépek be a zuhanyzókabinba. A vízsugár elsőnek hidegen ér bőrömhöz, egészen addig, míg a megfelelő hőmérsékletre nem állítva kezdi el felmelegíteni a bőröm. Ahogy a teret a beteríti meleg gőz, úgy válik a gondolatvilágom is egyre ködösebbé. A gondok, mintha csak elpárolognának, boldogabban kezdek el rajzolgatni a párás üvegre. Jelentéktelennek tűnik, ám a napomat végiggondolva rájövök, hogy talán ez az első olyan perc, amikor egy kis időre képes vagyok nem foglalkozni a körülöttem lévő problémákkal.
Magamban egy számot kezdek el dúdolgatni, miközben ujjaim maguktól mozognak az üveglapon. A sorok pontosan belém égetve kelnek életre, ijesztően halkan és lassan, érzelemtől ázva.
Nem kell, hogy bárki is halljon, hogy csupán egy jelentéktelen hang legyek számára.
Nem kell, hogy bárki is lásson, hogy megtudja: mi is zajlik bennem.
Nem kell, hogy bárki is tapintson, hogy a félelmeim táplálják Őt.
Nem kell, hogy bárki is megértsen, hogy közel kerülve hozzám hátba szúrjon.