~Ashlynn Hansson~
Menekülök.
A sötét utcán fekete, ismeretlen alakok követnek, és álomország kapuja felé löknek. Félek. A szívem hevesen ver, levegőért könyörgök,  az ereimben pedig csak úgy száguldozik az adrenalin.
Sikítva ülök fel az ágyamon, lihegve kapkodom az éltető oxigén után. A nyakamon érzem a már jól ismert, csiklandós érzést, melyet az odatapadt, izzadt tincseim okoznak.
Hátradőlve az ágyon, próbálom csillapítani magam, lassan pedig minden visszatér a természetes ütembe.
Ahogy szemeim körbepásztázzák a szobát, a meglepődés felülkerekedik rajtam. A csend védelmezően ölel körül, miközben az ablakomon pihenő fehér függöny fátyolt borít a kinti, esős világra.
Vajon milyen lenne az életem, ha ilyen nyugalomban élhetném végig? Nem lennének gondjaim, nem lennének zavaró tényezők. Csak a színtiszta nyugalom, szeretet. A kinti világ túlságosan is negatív, túl sok a szenvedés. Az emberek csak élnek, élni akarnak, de nem egyenlően. Az egyik csoport túlságosan is nagyravágyó, mindenük a pénz, szükségük van a csillogásra. Ők azok, akiknek egy csettintésre adnak meg mindent, nem gondolván arra, hogy a második kategóriába tartozóknak olyan dolgokért kell küzdeniük, amik természetesek életfeltételeknek számítanak.
Nem sok időt kapok ezen tűnődni, ugyanis a szomszédos szobából jövő hangok fénylő villámcsapásként nyilallnak a csendbe. Mintha csak ágyúból lőnének ki, kipattanok az ágyból, sietős léptekkel száguldok át kisöcsém szobájába. Igyekszem kizárni az agyam forgó örvényét, és a bennem kavargó érzelmek záporát.
Ahogy belépek, a szívem hevesebben kezd el dübörögni a mellkasomban, a gyomrom golflabdányira zsugorodik össze, ám benne tolongó lepkék ennek ellenére is tombolni kezdenek. Audlay mocorog az ágyban, szemei szorosan csukódnak össze, miközben ajkai közül egyre hangosabb, nyüszítés szerű hangok csendülnek  fel. Egy szempillantás alatt találom magam az éjjeli szekrény előtt térdelve, miközben remegő kezeim maguktól mozogva keresik a gyógyszeres üveget. Éveknek tűnő másodpercek elmúltával végül megtalálom a keresett tárgyat. Egy szem gyógyszert az ujjaim közé veszek, és könnyed mozdulattal simítom Audlay puha szájához. Nézem, ahogy a kisfiú mocorgása egyre lassulni kezd, a kéken csillogó szemeinek fénye kihuny,  szemhéjával takarja el íriszeit. A fogaskerék újra forogni kezd, mintha misem történt volna. Testvérem ismét az álmok világában talál magának menedéket. Feje a párnán pihen, haja izzadságtól tapad a homlokára, miközben a takaró rongyosan, mégis védelmezően takarja törékeny alakját.
Gondolatban ismét lepereg előttem a nemrég lezajló ébredés, ahogy a csendből egy szempillantás alatt épül fel a pánik, a felfórosodott levegő utórezgéseit még mindig érzem a bőrömön, és a szívem őrjítő gyorsaságú dobogása sem csillapodik egyből. Lassan már mindennapossá válnak eme pillanatok, ám nincs olyan ember, aki ezt képes lenne megszokni, így természetesen én sem vagyok kivétel ez alól. Még mindig ugyanaz a félelem lebeg bennem, mint amikor Audlay betegsége felől megkaptuk az első jelet. Kétségtelen, hogy az a nap vezeti az "életem legrosszabb napja" listát.  Ám akkor még nem tudhattam, hogy ez még csak a kezdet volt. Magam sem vagyok tisztában vele, hogy melyik a rosszabb.
Az első év, a kezdetek éve, amikor még csak ködös ábrándjaink, reményeink voltak?
A második év, a küzdelem éve, amikor szent célunkká tűztük ki a lehető legtöbb fejlődés elérését?
Vagy éppen a harmadik, a jelen, amikor a lehető legteljesebb gyermekkort igyekszem adományozni Számára?
Mindenben volt valami rossz, ugyanakkor jó is, és mindezek harcos katonaként háborúztak a fejemben, megzavarván ezzel az elmém minden egyes szegletét. Ez tett tönkre mindent a szüleim között, ugyanakkor mégis ez volt az, ami erősebben húzta össze a köteléket köztem és Audlay között.
Tekintetemet felé vezetem. Békés, sima arcát megpillantva fellobban bennem az a kellemes, bizsergető érzés. Ahogy látom Őt, szinte minden percben rájövök, hogy hogyha tehetném, elvenném a fájdalmait, mert amit kap: nem érdemli meg. Túl fiatal még ehhez, nem tett ezért a szenvedésért, mégis Őt sújtotta mindez. Emiatt pedig a fejemben ott cikázik ez a régóta megválaszolatlan kérdés: miért?
Agykerekeim hiába járnak szüntelenül, mégsem tudok rájönni eme kérdés válaszára, helyét sokkal inkább a tehetetlenség által érzett csalódottság és düh veszi át. Még mielőtt mindezen érzelmek bombaként robbannának ki  belőlem, felállok a földről, majd egy puszit hintve a kisöcsém homlokára, távozok. Nem kell, hogy ismét az érzéseim miatt veszítsek el valakit. Amióta megtörtént, gátat szabtam az érzelmeimnek. Nem hagyhatom, hogy kihasználják azt, hogy az érzéshullámok mennyire gyorsan, mégis milyen nagy nyomot hagyva söpörnek végig rajtam. Nem szabad!
Megrázom a fejem, eltüntetve ezzel fájó gondolataimat. Utam a saját birodalmamba vezet, ahol elkezdődik a reggeli készülődésem. Mindez mindössze fél órát vesz igénybe, mígnem teljes készenlétben lépem át az ajtó küszöbét. Mivel nem tervezek semmiféle programot, így az öltözékem is csak egy egyszerű, szürke melegítőnadrágból, illetve a  hozzáillő fekete felsőből áll, lábaimon egy-egy pihe-puha zoknival. Hajamat kiengedve hagyom, engedvén ezzel, hogy a vörös tincseim a vállamra hulljanak. A sminkben sincs semmi extra, csupán egy egyszerű alapozó-szempillaspirál kombináció alkotja.
Következő célpontom nem más, mint a konyha. A lépcsőn lépkedve végül megérkezem a célszobába. A bordó falakat fabútorokkal párosították, míg az ajtóban szemben elhelyezkedő ablakban különböző apró fűszer-, illetve dísznövények kaptak helyet. Az ételek elfogyasztására a középen elhelyezkedő kerek asztal szolgál. A szekrények, amik a falnál húzódnak, több eszközt is magukban rejtenek, mint ahogy azt elsőször gondolnánk. A tér tágas, kényelmes, ugyanakkor mégis kicsinek, és otthonosnak tűnik.
Feltérképezve a területet nézek be a hűtőbe, ezt követően a szekrényekbe is. A rendelkezésemre álló alapanyagok alapján végül a rántotta mellé teszem le a voksom, majd  a szükséges eszközöket, hozzávalókat előkészítve állok neki az étel elkészítéséhez. Eközben zsebemből előkerül a telefonom is, aminek segítségével zenét szolgáltathatok a munkafolyamathoz. Számon teljesen maguktól férkőznek ki a hangok, nem is igazán figyelek arra, mit dúdolok, csak abban vagyok biztos, hogy ez a telefonból szóló dalhoz köthető. Eközben pedig kezeim új életre kelve készítik el szépen, lassan a reggelire kívánt ennivalót. A levegő frissessége egyre inkább keveredik a főzésből származó illatokkal, melynek hatására a gyomrom hangos korgással jelzi, hogy ideje lenne valami ételt bevinnem a szervezetembe.
Amint sikeresen elkészítettem a reggelit, kikapcsolom a telefont. A szekrényből egy tányért veszek elő, amire szedek magamnak a rántottából. majd ezzel együtt bandukolok át a nappaliba, és helyet foglalok a kanapén. Jóízűen állok neki a falatozásnak, miközben a TV-t is bekapcsolom, szemeimet pedig a TV képernyőjére tapasztva étkezem.
Magányos evésem nem tart sokáig, ugyanis a halk léptek neszét hallva egyből felriadok. Mivel rajtam kívül csak egy valaki tartózkodik a házban,  így azonnal felpattanok az ülőalkalmatosságról. Elmosolyodom, amint megjelenik a szeretett kisember, és boldogan lépked felém az autós pizsamájában. Megáll előttem, fejét felfelé biccentve keresi a tekintetemet, így én próbálom a lehető legtöbb boldogságot és szeretetet belesűríteni a szemeim tükrébe.
- Szia - hallom meg a halk, bizonytalan, ugyanakkor boldog suttogást.
Úgy tűnik az alvás nem tartott sokáig, ahogy arra számítottam is, bár reménykedtem benne. Mosolyt varázsolok arcomra, amit Ő is viszonoz, így percekig csak kémleljük egymást. Figyelmemet nem tudja elkerülni az sem, ahogy lábujjait játékosan mozgatva próbál védekezni a hideg padló ellen, miközben az apró tenyereit egymásnak simítva jelzi a zavarát. Ezen mozdulatok láttán pedig a mosolyom még szélesebb lesz, a szívemet pedig melegség tölti el.
- Mit szeretnél, manó? - kérdezem kedvesen, számon továbbra is hatalmas mosoly ül, miközben az egyik tincsemet a fülem mögé tűröm.
Üres tekintetében látom magam, a fénnyel együtt, ami hirtelen, mégis szeret teljesen lobban fel benne. Karjaival az ég felé nyújtózkodik, én pedig veszem a célzást, mosolyogva emelem fel Őt magamhoz. Végtagjait körém fonja, kezeivel átöleli a nyakam, lábait kapaszkodva kulcsolja a derekamhoz, és fejét a nyakhajlatomba hajtva ad apró puszit a bőrömre. Szorosan ölelem át, szemeim lecsukódnak. Igyekszem minden érzésemet átadni számára, a szeretetet, a támogatást, a félelmet, hogy elveszítem, és mindent, amit érzek vele kapcsolatban. Erősnek kell lennem, tudom, hogy szüksége van rám, éppen ezért nem vallhatok kudarcot.
Egy halk korgás hangja üti meg fülemet, amit hallván Audlay arcán halovány pír jelenik meg. Mosolyogva indulok el a konyhába, hogy Ő is megreggelizhessen. Már épp készülök letenni Őt az egyik székre, amikor a leheletét megérzem a nyakamon és halkan nyög ki egy szót, könyörögve:
- Ne!
Arcom megrándul, és a fülig érő mosolyom ismét szétterül az arcomon. Kérésének eleget téve helyezem el a testét úgy, hogy egyik kezemmel tartom, így a másikkal szabadon tudok mozogni. Érdeklődve nézi, ahogy előveszek egy tányért, szedek a rántottából, majd a szabad kezembe villát véve kezdem el etetni. Nem ellenkezik, boldogan áll neki a falatozásnak. A szívem, mintha csak valami furcsa erő irányítaná, boldogan, és egyben szomorúan, gyorsan, mégis ütemesen ver a mellkasomban. Boldog vagyok, amiért itt van velem, ugyanakkor félek is, hogy bármikor elhagyhat engem. Végleg elmegy, és én nem találkozhatok vele többé. Már csak a gondolat is elég ok arra, hogy torkom elszoruljon. Érzem, ahogy a karjaimon remegés fut végig, amit kisöcsém is megérez. Abbahagyja az evést, szemeit arcomra irányítja. Ajkain nem játszik a szokásos, boldog mosolya, ami miatt én is elmosolyodom.
- Mi történt, húgi? - szökik aggodalom a szemébe lassan, kételkedve teszi fel kérdését.
Becézésével halvány mosolyt varázsol arcomra, ugyanakkor, még inkább el is szomorodom miatta. Nem tudom, mit mondhatnék, csak hosszasan bámulom az arcát, aminek minden egyes apró rezdülését a szívembe vések, hogy... hogyha eljönne a perc...
Nem vagyok elég erős ehhez, érzem, hogy egy elszabadult könny utat tör magának. A meleg folyadék végigszántja az arcom, majd az állam vonalán időzve végül elengedi a bőröm, és elhagy. Még a könnyem is elhagy. Nem akarok gyenge lenni, főleg nem előtte, akinek szüksége van egy erős támaszra. Ez pedig én lennék. Jelen pillanatban is érzem magamon az aggódó kék szemeinek sugarát. Még mielőtt erőszakosabban törölhetném le könnyeim, egy sokkal puhább érintés érzek meg arcomon. Eltörli a könnyeimet, ám kezét nem veszi el, csak mosolyával próbál felvidítani. Testemen apró rezgések száguldanak át, és egy gyenge, csupán pár másodperces mosoly jelenik meg arcomon.
- Sosem szabad sírni - idézi aranyosan a mondatot, ami egykoron még az én számat hagyta el.
Hihetetlen, hogy egy mondata is elég ahhoz, hogy megmosolyogtasson.
Elképzelni sem lehet ennél jobb időzítést, néha magam is lehidalok a tudattól, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy magam mellett tudhatom Őt. Ezek után már természetesnek tűnik a látvány, ahogy az eddig vidám konyha szomorú szeretet arcát ölti fel, benne két testvérrel, akik szorosan, biztonságot adó karokkal öleli át egymást, mintha semmi más nem lenne rajtuk kívül. Olyan, mintha egy láthatatlan burok venne körül minket, ami elzár a világ minden gondjától.
- Szeretlek - mormolja a kisfiús hang a nyakamba, fejét továbbá sem emeli ki nyakam hajlatából.
Hihetetlen hallani ezt, az Ő szájából, ugyanakkor mégis feleslegesnek érzem mindezt kimondani. Tudom, hogy szeret, egyszerűen csak érzem. Érzem a szeretet, ebben is, ahogy most átölel, megvéd. Én is ugyanezt akarom visszasugározni felé, mert a bennem dúló érzelem olyan dolog, amit képtelenség pénzen megvenni, ezt a szívünk diktálja.
- Én is téged - mosolyodom el, mivel tudom, hogy számára ez a szó még sokkal tisztább, mint egy-egy felnőtt számára, és sokkal többet ér neki.
Az időérzékem elszáll, nem vagyok tisztában mindazzal, meddig állunk még így, ölelkezve, mosolyogva, boldogan. Csak azt érzem, ahogy a burok lassan omlik darabjaira. Nevetségesnek érzem kissé, ahogy magamban szidalmazom a csengőt, amiért csilingelő hangja tönkre teszi a szeretet teljes pillanatot.
Sóhajtok. Elválok Audlaytól, miközben sajnálkozó pillantások közepette teszem le az egyik székre, majd elé helyezem a megmaradt ételt is, aminek evését Ő boldogan folytatja, miközben én az előszoba felé irányítom a lépteimet. Az apró helyiség egyik falán egy tükör helyezkedik el, aminek segítségével próbálom helyretenni az érzelmeimet, eltakarni a sírás nyomait. Összeszedve magam, végül sietősen nyitok ajtót, még mielőtt a látogató megunná a várakozást. Kinyitva az ajtót, már éppen köszönni készülök, ám egy pillanat is elég, hogy rájöjjek: nincs kinek.
Értetlen pillantásokkal fordulok körbe, ám az ismerős környezeten kívül a város utcái kihaltak. A szürke égen borult felhők játszadoznak, mint régi jó barátok, akik hosszú idő után most találkoznak először. Tekintetem a lábtörlőre vetődik, melyen két apróságot is felfedezek. Az egyik nem más, mint egy fekete cipőlábnyom, mely egyértelműen arról árulkodik, hogy valaki járt itt. A második dolog viszont sokkal érdekfeszítőbb. Egy levél. Az esőnek hála a papír kissé elázva hever a földön, rajta az elkenődött, fekete filccel, mellyel egy nevet firkantottak a lapra. Egy nevet, ami hozzám tartozik.