„Kedves Naplóm! Jézusom, hogy a halálba szokták ezt kezdeni? Egyáltalán, miért kedves egy napló? Oké, mindegy, inkább elkezdem. A nevem Chloe, bár nem értem, miért mutatkozom be saját magamnak. Chloe Campbell. Szóval, ha ezt olvasod, és nem így hívnak, megöllek! Tudom, hogy hol laksz. Én mindent tudok arról az emberről, akit meg akarok ölni. Talán még azt is, hogy mikor tüsszent. Nem hiába futkos a hideg a legtöbb emberen, aki meghall egy ártatlan kis D betűt. Néha nagyon kíváncsi lennék, hogy ahhoz a bizonyos D betűhöz milyen arcot társítanak. Merthogy valamilyet biztos, az ember ilyen. Állandóan képzeleg. Vajon ki lehet egy rettegő áldozat szemében D? Egy kigyúrt pasas, aki eredetileg mondjuk Damien, vagy Daniel névre hallgat? Netalántán egy zakkant egyén, aki úgy fest, mintha most szökött volna a közeli elmegyógyintézetből? Talán igen. A valóságra eddig még soha senkinek nem sikerült ráébrednie. Akik tudják, azok mind egytől egyig halottak. Kivéve persze George-ot és Jeremy-t. Az utóbbi a bátyám. Imád engem, de tudom, hogy szíve szerint feldobna a zsaruknak. Azt hiszi, hogy a sitten nagyobb biztonságban lennék, mint a pincelakásomban egy panelház alatt. Csak azért nem valósította meg a tervét, mert Őt is körözik. George… Ő pedig csak George. Nevezhetnénk úgy is a dolgot, hogy miatta vagyok az, aki vagyok. Miatta történt minden. Ő csinálta belőlem azt a szörnyeteget, ami szemrebbenés nélkül végez akár a legjobb barátjával, ha azt kérik tőle. És miatta van az is, hogy rohadtul élvezem az egészet. Mondhat bárki bármit – George megtanított élni, a maga módján. A bátyám egyébként utálja, ez egy nyílt titok. Nem vallja be, mert nem szeretne belerondítani a szerelmi életembe, de mindenki tud róla. Ez persze végtelenül cuki - lenne, ha nem lennénk mindannyian nemzetközileg körözött bűnözők.
Ha jól emlékszem, kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer híres leszek. Pozitívabban nézve a dolgokat az is vagyok, csak éppen nem olyan formában, ahogy azt annak idején elképzeltem. Habár művésznevem az van, az arcomat senki sem ismeri és semmit sem tudnak rólam azon kívül, hogy a szívemet valahol elhagytam. Ez az állítás egyébként meglehetősen hülyeség, de senki nem tudhatja. Nem tudhatják, mit érzek, amikor elvégeztem a feladatom. Nem hallják azokat a kétségbeesett kérdéseket, kiáltásokat, amik a fejemben hallatszanak. Volt felesége, vagy férje? Gyerekei? Testvére? Utálom ezeket a kérdéseket. Nem kellene ezt éreznem. Csak elégedetten vigyorogni, és eltüntetni a hullát, ahogy mások szokták. George azzal magyarázza, hogy én nőből vagyok. Talán igaza is lehet, de ez a kijelentése soha nem nyugtat meg. S a legkétségbeejtőbb kérdés, amit feltehetek magamnak: vajon a kislány, aki voltam, büszke lenne most rám?
Chloe D. Campbell, 2013. 01. 20., Los Angeles, CA”

A lány letette a tollát, s körbenézett a szobájának kinevezett zugban. Csak ekkor vette észre a vele szemben ülő férfit, aki feltételezése szerint már egy jó ideje ott lehetett. Halványan rámosolygott. A férfi látszólag örült – nem hiába, hisz’ a lány tőle kapta a naplót. Nem vallotta volna be, de némileg bántotta, hogy a lány talán miatta érez néha utálatot saját maga iránt. Emlékezett édesanyja egykori tanácsaira, s minden előzmény nélkül a lány kezébe nyomta a naplót, mondván, írja le, mit érez. Adja ki magából.
- Mindig megtalálod a módját, hogy miként jöjj be észrevétlenül – jegyezte meg szemet forgatva a lány, s felállt az íróasztalától, hogy visszategye a naplóját a párnája alá. A férfi csak vállat vont, majd az ölébe húzva a lányt szájon csókolta.
- De legalább már nem ijedtél meg. Vicces volt nézni, ahogy összerezzensz, mikor felnézel és meglátsz – nevetett fel halkan.
- Pukkadj meg, George! – a lány nagyot ütött az öklével a másik mellkasára, de a szája sarkán mindvégig mosoly játszott. George is mosolygott, és folytatta, amit az imént elkezdett: újra megcsókolta Chloe-t. Kezei a lány felsője alá vándoroltak, ujjai hátát, combját cirógatták. Már megint többet akart. Chloe-nak lassacskán kezdett elege lenni abból, hogy a férfi soha nem képes betelni vele. Az elején még imádta, George mellett – jobban mondva, alatt – igazán nőnek érezhette magát, holott fiatal kora ellenre mindenki, aki ismerte, csak lányként tudott rá tekinteni. Még a bátyja is, pedig nála jobban tényleg senki nem tudhatta, hogy mi is történt igazából Chloe-val. Rajta kívül senki más nem látta, nem volt ott, amikor mindenki elhagyta őt. A saját lábára kellett állnia, Jeremy mégis mindig egy ártatlan kislányként nézett rá. George nem.
- Ne. Ne most – tolta el magától finoman Chloe a társát, és hanyatt feküdt az ágyán. Hallotta, ahogy a férfi lemondóan felsóhajt mellette, majd feláll. Fejét oldalra fordítva figyelte, ahogy magára húzza a pulóverét és az ajtó felé indul. Hát persze, megint otthagyja. Jellemző, George mindig elvonul duzzogni, ha nem kapja meg, amit akar. Hiába érezte a lány, hogy hosszú hetek óta először megint szüksége van rá, ő nemes egyszerűséggel magára hagyta.
- Holnap jövök. Aludj jól, Chloe – mosolyodott el, mire a lány bosszús ábrázattal felmutatta középső ujját, és magára húzta a takarót. George halkan felnevetett, lekapcsolta a lámpát, majd kisétált az éjszakába. Chloe megvárta, ahogy a férfi lépéseinek hangja teljesen megszűnik, s kipattant az ágyából.
- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – motyogta magában. Amint kilépett az ajtón, megcsapta a január fagyos szele. Kabátzsebébe nyúlva előhúzott egy szál cigarettát, meg az öngyújtóját, hogy rágyújthasson. Hátranyúlva megtapogatta farzsebébe rejtett pisztolyát, magabiztosan bólintott, majd elindult az úti célja felé.

A sötét sikátorban már csak az ereszről lecsöpögő víz, és halk lépések hallatszottak. A két feketeruhás alak közül az alacsonyabbik megkönnyebbülten konstatálta, hogy a pisztoly okozta zajt egy lélek sem hallotta meg. Utálta, ha valaki lerombolja azt a csekély önbizalmát, ami akkor marad, ha végzett valakivel. A mellette álló mélyet sóhajtva ránézett a földön élettelenül fekvő alakra, s rosszallóan megingatta a fejét.
- Megint, Chloe? – kérdezte inkább magától, mire a másik vállat vont – Csak azt ne mondd, hogy muszáj volt, kérlek. Azt már egyszer megbeszéltük. Ki volt ez?
- Honnan tudjam? Nem szokásom megkérdezni az emberek nevét, mielőtt megölöm őket – jegyezte meg epésen a lány, és közelebb sétált a hullához – Beszéltünk valamennyit. A hangjából ítélve egy nő volt, de így meg pasinak néz ki. Nem tudom.
- Nekem igazából mindegy. Van cigid? – terelte el gyorsan a témát. Chloe elmosolyodott, előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát és átnyújtotta a férfinak. Nem beszélt többet, tudta, hogy ezzel csak ront a másik hangulatán, annak a levét pedig ő fogja meginni.
- Nyugi, Jerry. Ő volt az utolsó – próbálta a lány megnyugtatni bátyját. Utóbbi kijelentését csöppet sem gondolta komolyan.
- Mondtam már, hogy ne hívj így. Meg egyébként is, az utóbbi tíznél mind ezt hajtogattad. Mikor fogod már abbahagyni a hazudozást, Chloe? – csattant fel idegesen a férfi – Lassan már azt sem fogom elhinni, amit kérdezel – morogta, majd a cigarettacsikket a földre dobva magára hagyta húgát. Chloe szája széle megremegett testvére szavai hallatára. A hideg kőfalnak dőlve utat engedett könnyeinek, száját összeszorította. Nem akart sírni. Utálta gyengének, sebezhetőnek mutatni magát, különösen akkor, amikor a legerősebbnek kellene mutatkoznia. Csuklyáját az arcába húzva sarkon fordult, és gyors léptekkel próbált minél messzebbre kerülni a sikátortól.