A sötét sikátorban még mindig csak az ereszről lecsöpögő víz zaja hallatszott. Christian bosszúsan felmordult. Már megint későn ért oda. Hetek óta próbálja tetten érni a gyilkost, aki nevéhez a múlt hónapban a legtöbb haláleset kapcsolódott, ám minden hiába. Csak az álnevét sikerült kiderítenie. Szerencsére a napokban Jackson Todd is a segítségére sietett pár kutatással: megtudta D jövő és eheti áldozatainak nevét. Követték őket, de az is hiábavaló volt. D túl gyors. Gyorsabb mindenkinél. Christian egész idáig nem gondolt arra, hogy talán egy szívtelen bérgyilkosnak több esze lehet, mint az FBI valamennyi tagjának.  Tulajdonképpen ez jogos feltételezés volt – minden eddigi gyilkoló gépet gond nélkül el tudott kapni.
- Megmondtam, Adams - lépett mellé Todd, kizökkentve ezzel Christiant a mélázásból – Ez a D okosabb, ügyesebb, mint a többi. Ne becsülje alá.
- Ja. Már-már úgy tűnik, mintha D emberből lenne – fintorodott el a férfi, mire Todd felsóhajtott.
- Mindegyikük ember, Adams. Ugyanolyan ember, mint maga, vagy én, csak éppen mást vallanak. Ne legyen ennyire nyers – csitította. Christian már éppen vágott volna vissza, mikor meglátott egy csillogó tárgyat az alvadt vér és a por fogsága közt. Homlokát ráncolva hajolt le, és vette fel az aranyozott láncon függő szív alakú medált, amire Todd is felfigyelt – Biztosan az áldozaté. Egy nő volt, ha jól látom.
- Kétségtelenül nő volt, Todd, de ez nem az övé. Sál is van rajt, ha viselt volna nyakláncot, akkor az a kabátja, vagy a blúza alá esett volna. Nem le a földre – mormogta a nyakéket bámulva, majd a nadrágzsebéből előkapta a mobiltelefonját – Larissa. Igen, megvan, de nem ez a fontos. Találtam valamit, ami D tulajdona lehet.

„Nézz előre, de hátra soha – az elmúlt néhány évben ez volt a mottóm. Akkor kezdtem ezt a mondatot rendszeresen használni, mikor előléptettek. Nem voltam többé Adams, vagy Christian, de még „az a srác” sem. Adams ügynök lettem. Mindenki így hívott, kivéve persze az azonos rangúakat, és a felsőbbrendűeket. Nekik maradtam Adams. A legtöbbjük nem hitt bennem, egy cseppet sem. Némelyikük azzal, hogy nem ismerte el a rangom, a csalódottságát fejezte ki, amiért idáig jutottam. Tönkre akartak tenni. Ennek a miértjét akkor még nem értettem, de most, huszonnyolc éves fejjel rájöttem: ugyanígy próbálnék cselekedni, ha egy kis huszonkét éves korcs hirtelen befurakodna a csapatba és ellentmondást nem tűrve rohamosan haladna előre a céljához vezető rögös úton. Egy újonc, akinek épphogy pelyhedzik az álla, s még annyi ereje sincs, mint egy harmatcseppnek. Persze, én azért ennél több voltam. Igaz, épp annyira bizonyultam érdekesnek, mint egy elefánt a porcelánboltban, de nem voltam haszontalan. A világot ugyan nem állt szándékomban megváltani, de jól tudtam, mit csinálok. El akartam kapni az összes bűnözőt, akinek az aktája a kezem közé akadt. Mára már csak azok nem rohadnak még a börtönben, akiknek jelenleg értekeznek a büntetése időtartamáról, miközben én azon vagyok, hogy ne vegyék el tőlem az ügyet, amin dolgozom. A D-ügyet. D az egyetlen, akit nem sikerül elkapnom, bárhogy is próbálkozom vele. Közel egy hónapja már annak, hogy ráakadtam az aktakupacok legalján az övére. Semmi nem állt benne az állnevén és a múlt fél évben miatta elhunyt emberek listáján kívül, engem mégis érdekelni kezdett. Szűnni nem akaró kérdések zuhataga hangzott fel a fejemben, melyet azóta sem tudtam elhallgattatni. Semmit, az égvilágon semmit nem tudtam róla kideríteni egészen addig, amíg Jackson Todd, megelégelve a tehetetlenségemet, a segítségemre nem sietett. Számomra még mindig rejtély, hogy miképp derítette ki D ez év januárjának utolsó, valamint februárjának első heti áldozatainak nevét, s hiába volt zseniális ötlet, nem vált be. A szerencse úgy látszik elpártolt tőlünk egy időre.
Christian T. Adams, 2013. 01. 25., Los Angeles, CA”

Christian már másodjára tette le aznap a tollát és csukta be a jegyzetfüzetet, melyet naplóként használt. Öt nap eltelt már azóta, hogy majdnem tetten érte D-t. A vizsgálatok a talált nyaklánc ügyében még folytak, s ez kiborította a férfit. Biztos volt benne, hogy találnak majd rajta valamit, ami közelebb juttatja őket a… minek kellene neveznie? Nem emlegetheti mindig, minden szituációban D-ként. Azt sem tudja ember-e, nemhogy nő, vagy férfi. Titkon talán jobban örült volna, ha a rettegett bérgyilkos személye egy férfi volna. Persze igazából mindegy, D így is, úgy is egy hidegvérű gyilkosnak számít, de Christian világ életében utálta, ha egy nőt kellett bántania. Olyankor nem érezte magát különbnek a többi börtöntölteléknél. Éjt nappallá téve szenvedett önmaga miatt, s mindezt azért, amit kiskorában látott otthon.
- D… Jobb lesz, ha D marad – motyogta magának, majd félretette a naplóját. Ha D-nek hívja, akkor még el tudja képzelni, hogy nem nő. Igaz, a férfiak nem igazán szoktak szív alakú medált hordani, de nem számít.
- Jaj, Christian, miért vagy még mindig fennakadva a gyengébbik nemen? Attól még ugyanolyan bűnöző mindegyik – nevetett fel keserédesen a mellette Peter Hewitt. Christian felhorkant. Akarva akaratlanul is be kellett ismernie, hogy társának igaza van. D a múlt hónapban végzett Angela Hewitt-tel, Peter feleségével – De, ha tényleg ennyire a szíveden viseled, kereszteld át valamivé. David, vagy mit tudom én.
- Damon – szólalt meg a férfi némi gondolkodás után – a Damon jó lesz.
- Miért pont Damon?
- Azért, mert az olyan démoni név. Nincs benne semmi érzelem, nem üzen mást, csak hideget és zordságot. Ahogy D is – sóhajtott fel, majd felállt, hogy eltehesse a naplóját, mielőtt Peter szokása szerint túl kíváncsi lenne és belenézne . Utált mások előtt írni, de Angela temetése óta nem tudta levakarni magáról a nyomozót. A legviccesebb az egészben az volt, hogy Petert egészen addig nem érdekelte az egész D-ügy. Teljes mértékben Christianra hagyta, aki csupán a felesége miatt nem mert neki ellentmondani.
- Christian, csörögsz – figyelmeztette Peter látszólag jókedvűen. A férfi szemét forgatva kotorta elő nadrágja zsebéből a telefonját, s a készülék által kijelzett név láttán száját egy fintorra húzta. Larissa. Nagyon remélte, hogy nem megint a jövő heti találkájuk időpontját szeretné megint arrébb tolni. Christiannak már semmi kedve nem volt az egészhez, s lassacskán kezdte úgy érezni, barátnőjét is megunta már. Már közel két éve együtt voltak, de egyikük sem emlékezett arra a napra, amit e két év alatt külön töltöttek.
- Na, látod, Pete? Ezért szar dolog együtt dolgozni a barátnőddel – sóhajtott fel, majd fogadta a hívást – Mondjad, Larissa.
- Kivételesen eltekintek a barátságtalan köszöntésedtől, Christian – korholta párját a vonal másik végén szemet forgatva a nő – Megkaptuk a vizsgálatok eredményét a nyakláncról, amit találtál.