A kicsiny lakásban már egy jó fél órája csak George Holloway megemelt hangja hallatszott. Chloe a sarokban ült, telefonját nyomkodva próbálta figyelmen kívül hagyni a másik kiabálását. Már napok óta ez ment, George valamiért mindig mérges volt rá. Ezúttal a lány nyakláncát vette észre – jobban mondva, annak hiányát. Tudta jól, ha az FBI bármelyik tagja rátalált, neki annyi. Azt is tudta, hogy a nyomában vannak. Tudták az áldozatai nevét. Muszáj volt gyorsabbnak lennie náluk. Nem értette hogyan, hisz’ legutóbbi információi szerint Adams, meg a csürhe bandája már közel egy hónapja dolgoztak az ügyén, de semmit az égvilágon nem tudtak róla kideríteni. De miért? Jeremy nem dobhatta fel, akkor őt már el is kapták volna, George-nak pedig inkább kárára, mint hasznára volna az, ha Chloe-t börtönbe csuknák. Mégis ki segíthetett nekik?
- Figyelj már rám, te hülye ribanc! – üvöltötte a férfi, mikor észrevette, hogy Chloe-nak újfent másra irányult a figyelme – Ha bárki is megtalálta azt a nyakláncot, megfojtalak!
- Úgysem tennéd. Nem találnál még egy olyan jó játékszert magadnak, mint amilyen én vagyok – vigyorodott el Chloe gúnyosan. George csak felmordult, majd leült az ágyra, ezzel jelezve, hogy a lánynak bizony igaza van. Hiába volt ő a kedvence, a férfi minden nőnemű egyénre csakis játékszerként tudott nézni. Szökésre neki semmi esélye nem lett volna – George úgy ragaszkodott hozzá, mintha valamiféle kincs lenne. Kénytelen volt folyamatosan mellette maradni, ha nem szeretett volna ártani saját magának. Tudta, hogy a férfi tényleg bármire képes lenne, csakhogy maga mellett tartsa. Utálta ezt a helyzetet, utált kelepcében élni, de be kellett látnia – amíg a D-ügy le nem cseng a rettegő emberek, valamint az FBI köreiben, addig George mellett érezhette magát a legnagyobb biztonságban. Az utóbbi időben úgy tűnt, Jeremy is elfogadta ezt a tényt, s ugyan még mindig saját magát okolja húga gyilkos énje miatt, már esze ágában sincs azt gondolni, hogy egy börtöncellában jobb volna neki. Imádta a bátyját, de rengeteg dolog akadt, miben soha nem értettek egyet.
- Tudod, Chloe, néha megtehetnénk, hogy csak egy kicsit úgy viselkedünk, mint egy normális pár – közölte némi hallgatás után George, mire a lány nem bírta visszafojtani kacagását.
- Nincs neked lázad? – lépett társa felé, hogy a vicc kedvéért kézfejét homlokához szorítsa, ám az egy gyorsmozdulattal az ölébe kényszerítette. Chloe igazán nem értette a dolgot. Hisz’ nem ő tekint folyamatosan némi szórakozásként a másikra. Az pedig csak hab a tortán, hogy a férfiről a hatóságot mindent tudtak, csupán valahogy mindig sikerült meglógnia előlük. Tudta jól, ha George-ot elkapják, neki is vége, de nem aggódott. Túl régóta menekült már ahhoz, hogy csak így, minden vérizzadás nélkül eltávolítsák.
- Tévedsz, kicsim, ha azt gondolod, hogy te is olyan vagy, mint a többiek. Jenna volt az utolsó, akire nem néztem máshogy – mosolyodott el a férfi, s ajkait a lányéra tapasztotta, mielőtt az bármit is kérdezhetett volna Jennáról, vagy más dologról. Chloe érzett valami szokatlant is ebben a csókban – talán kétségbeesett ragaszkodást, vagy valami ehhez hasonlót. George soha nem volt képes kimutatni az érzéseit, bárki meg tudta volna egy kezén számolni, hogy hányszor mondta ki egész életében a „szeretlek” szót. A lány tudta, temérdeknyi hátsószándéka van ezzel, mégis engedett neki. Tudta, hogy ezzel csak még jobban magához akarja láncolni, kihasználni a pillanatnyi gyengeségét, és maga mellett tartani a végsőkig.
George vigyorogva döntötte homlokát a másikénak. Talán még saját magát is meglepte azzal, hogy ezúttal nem ragaszkodott többhöz, de mára egészen mást tervezett – Elviszlek valahová – közölte, s bármi ellenvetést, esetleg helyeslést nem várva álló helyzetbe tessékelte barátnőjét.

- George, hol vagyunk? – kérdezte Chloe tanácstalanul körbenézve a helyiségben, ahová pár perccel azelőtt érkeztek. A férfi csak elmosolyodott, és vállát megvonva kisétált az egyik ajtón. Chloe mély sóhajjal reagált, majd a hideg kőfalnak dőlve várta, hogy történjen valami említésre méltó. Kifejezetten örült annak, hogy George ezúttal nem akarta minden áron ráerőszakolni magát, de nem tetszett neki ez a semmittevés. Inkább maradt volna otthon, vagy intézte volna el a következő megbízását, mielőtt Adams, vagy hogy is hívják a védelme alá veszi. Ki nem állhatta, ha beleköpnek a levesébe, különösképp, ha egy idegesítő FBI ügynök teszi ezt meg. Arról nem is beszélve, hogy ha nem végzi el a dolgát, a megbízója minden bizonnyal őt fogja megölni.
- Most ajtócsikordulást hallasz, aztán léptek zaját, és végül meglátsz – Chloe pár percig pislogás nélkül meredt az előtte álló fekete hajú lányra, majd felkacagott.
- Te meg ki a halál vagy? – kérdezte még mindig nevetve.
- Pontosan. A halál. A te halálod – lépett közelebb az ismeretlen, s eközben furcsa tekintettel végigmérte a lányt.
- Jól vagy te összerakva? Ne haragudj, de nem tudlak komolyan venni.
- Ó, igen? Na, erre varrj gombot! Megöllek, te hülye liba! – sikított fel a fekete hajú, majd háta mögül előkapott egy pisztolyt, s Chloe-ra szegezte. A lány nevetése abbamaradt, ám a pimasz vigyort, a kalandvágyat nem tudta elrejteni az arcáról. Pisztolyát a helyén hagyta, nem hitte, hogy ellenfele megteszi azt, ami az imént elhagyta a száját.
- Szóval te volnál Jenna. Akkor igazam volt. Te tényleg nem vagy jól összerakva – vigyorgott továbbra is. George már többször is említette a nevét, s ehhez folyamatosan egyetlen szó is társult: zakkant. Chloe később rájött ennek miértjére, kevés nyomozás után megtudta, hogy Jenna Evans-t, George egykori „barátnőjét” nem is olyan rég engedték ki egy elmegyógyintézetből. Habár az állapota cseppet sem javult, a dolgozók úgy döntöttek, nem bírják tovább az idegesítő személyiségét. Ó, szegény, drága Jenna! Ha az orvosai tudták volna azt, amit Chloe, akkor nem kellene most tovább szenvednie feleslegesen. Valószínűleg valaki Los Angeles legeslegrosszabb intézetébe zártathatta, ha nem vették észre az elmezavara okát.
- Megöllek, nem érted? Megöllek! – visított tovább a lány, majd remegő kézzel meghúzta a ravaszt, és a másik felé lőtt.

„Kedves Naplóm! Nem, ezentúl inkább nem is írok semmit köszönésképp. Ez olyan hülyén hangzik. Szóval, a mai nap folyamán találkoztam valakivel, aki meg akar ölni. Vagyis, azt hiszem, nagyon sokan meg akarnak ölni, de az ő szándéka más. Ő Jenna Evans. A lány, akinek két személyisége van, s a kedvesebbiknek nem túl kreatív módon az Elizaebeth nevet adta, ami egyébként a második keresztneve. Lehetett volna, mondjuk Kelly, vagy nem tudom. Nem áll szándékomban tanácsokat osztogatni neki, csupán szerintem ez kedvesebbnek hangzik. Bár nekem eddig még csak a gonosz, Jenna nevű énjéhez volt szerencsém. Kiderítettem róla néhány dolgot. Például azt, hogy évek óta fülig szerelmes George-ba, aki most az én barátom. Mármint, ha George-ot egyáltalán barátnak lehet nevezni. A nyaklánc, amit tőle kaptam, tulajdonképpen csak amolyan pórázként szolgál. Nyomkövető van benne, mely érdekes módon csak akkor lép működésbe, ha a nyakamban van. Jenna is kapott egyet, pár évvel ezelőtt, mikor együtt voltak. Furcsa érzés volt viszontlátni a saját nyakláncom pontos mását rajta. Elsőre azt hittem, ő lopta el, aztán George elmagyarázott mindent. Ennek egyetlen hátránya van: most már teljesen biztos lehetek benne, hogy az enyém valamelyik FBI tag tulajdonában áll jelenleg.  Sajnos a vállam még mindig fáj – igen csak nehéz feladat elugrani egy feléd repülő pisztolygolyó elől, anélkül, hogy közben meg ne sértenéd valamelyik testrészed. Mindennek tetejében rájöttem egy fontos dologra. George mégsem olyan érzéketlen balfék, mint amilyennek hittem.
Chloe D. Campbell, 2013. 02. 01., Los Angeles, CA”