2019. 01. 12.

„Sors... Vajon tényleg létezik ilyesmi? Egy felsőbb, emberi ésszel felfoghatatlan hatalom, ami élőlények megszámlálhatatlan sokaságának életét előre eltervezi, majd ezeken az utakon végigvezet mindannyiunkat? És mi is tulajdonképpen a Sors? Vagy nevezzük „Istennek“, isteneknek, szellemeknek? Tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Ha Isten létezett is, hát nála szadistább rohadékot nem ismertem.
Mégis, valahogy nekem a másik válasz még iszonytatóbb: nem létezett soha egy erő, ami fölöttünk állt. Nincs kit hibáztatni azért, ami történt, egyedül magunkat. Minden tett, amit elkövettünk, a saját, és csak a saját döntésünk, a mi akaratunk szüleménye volt... Néha kényelmesebb lenne hívőnek lenni, mint elfogadni és szembenézni a valósággal: mi hoztuk el a saját végünket.
Hogy miről is beszélek? Tulajdonképpen nem is tévedtek akkorát azok, akik úgy tartották a maja naptár szerint, hogy a Világvége 2012-ben eljön. Röpke három évvel csupán. Volt ott aztán mindenféle teória: szupervulkán kitörés, meteorbecsapódás, űrlény invázió, özönvíz, hatalmas napkitörés! Ha be is volt iktatva bármelyik is a kozmikus naptárba egy kicsit későbbre, mi fogtuk és a kukába vágtuk az egészet.
Megmondom őszintén, ma már nem nagyon emlékszem, hogy is kezdődött az a bizonyos „agresszív véleménycsere“, azt viszont tudom, hogy miért. Ha egyetlen szóval kéne összefoglalnom, akkor az a „kapzsiság” lenne. De ha netán valaki évek múlva megtalálja ezt a köteg papírt, és kíváncsi arra, hogy is került ide, íme a hosszabb verzió.
Azt hiszem, 2013 második felében talált pár norvég barlangász egy természetes barlangjáratot, ami lefelé vezetett… Egyre csak lefelé, amíg ki nem bukkantak a Mélyvilágban. Egy hatalmas, egész Eurázsiát behálózó földalatti világ, ami alagutak, barlangcsarnokok és tárnák több százezer kilométeréből áll össze, több jól eltagolható szintre fölosztva. Tovább nem is részletezném, hiszen ha a kezeid közt tartod ezt az irományt, nyilván tudod, mi ez a hely. De, hogy szimpla alagutakért miért mentek volna ölre az emberek? Természetesen azért, mert nem csak halott sziklákat találni idelent: energiahordozók, amik több ezer évre kielégítik a bolygó teljes iparát, új fajta érceket, ami forradalmasíthatná a technológiánkat, soha nem látott, különleges állatok, és még ki tudja, hány ezer csoda. És még annál is több veszély. De talán ezek sem kellettek volna hozzá, elég lett volna talán a Mélyvilág puszta létezése, és mi máris meg akarjuk szerezni, a magunkénak tudni. Ókori civilizációk egész sora, Amerika kolonizálása, a brit gyarmatbirodalom, mind ezt bizonyítják. Még a rohadt óceán aljába is be akartunk költözni! Így is történt, egyből elkezdtek alagutakat fúrni, ész nélkül feltérképezni, kolóniákat, lakóövezeteket, geotermikus erőműveket, bányákat, gyárakat kezdett építeni mindenki, aki csak hozzáfért a Mélyvilághoz. Akik pedig nem, azok követelőztek, főleg Amerika. Követelőztek, aztán pedig lőttek, amivel csak tudtak. Az emberi civilizáció csaknem egésze, a Föld felszínének jó része termonukleáris rakétákkal lett letarolva, az ég elsötétült, örök radioaktív télbe burkolva a bolygót. Közel 6 milliárd ember, szinte a komplett állat- és növényvilág tűzben és titáni erők csapása alatt szűnt meg létezni alig fél nap alatt. A Pusztítás Művészetének mestermunkája, kifogástalan vizsgadarab, és a céhmesterek, az a bizonyos Négy Lovas, elégedetten veregetik a vállunkat, üdvözölnek minket köreikben. Ennek a munkának viszont milyen gyümölcse van, amit élvezni lehetne?...
Na persze, most biztos felszökött a szemöldököd: mégse lehetett olyan abszolút az atomháború, ha én továbbra is itt firkálgatok... Nos, itt kezdődik el valójában a történetünk.
Négy év telt el a Globális Háború óta (ma már csak így hívja mindenki), mégis minden percét fel tudom idézni annak a napnak. A családom és jómagam Kijevben éltünk, én pedig a Védelmi Minisztériumban dolgoztam 8 év szolgálat után az OBON, az ukrán különleges erők kötelékében. Jórészt irodai munka, biztos állás és jó fizetés, ez több, mint amit az ismerőseim nagy része elért. A feleségem a második gyermekünket hordta a szíve alatt, szóval elégedett voltam. Éppen aznap egy nagyobb fővárosi védőkomplexumot kellett végigszemléznünk, unalmas és pepecselő munka: megnézni, minden az előírásoknak megfelelő, minden jogszabályt és utasítást betartottak-e, a felhalmozott készletek rendben vannak, és így tovább...
Tudod, akkoriban a nemzetközi helyzet finoman szólva is csapnivaló volt, és nem volt azért mindenki hülye errefelé. Evidens volt, hogy az Egyesült Államok nem csak a levegőbe fenyegetőzik, épp elég országot szállt már meg, hogy egy olyan erőforrásért, mint a Mélyvilág, háborút indíthasson, és persze a nukleáris támadást sem zárták ki, sőt, nagyon is esedékes volt. Minden állam felkészült rá, amelyik csak tudott: bunkerekkel, rakétapajzsokkal, és a megfelelő válasszal…
De elkalandoztam... Szóval az óvóhely minőségellenőrzését tartottuk, hogy úgy mondjam, mikor felszólaltak a közeli légvédelmi szirénák, amiket még a föld alól is könnyen hallottunk. Az óvóhely személyzete berögzült gyakorlattal tette a dolgát. A kollégáimmal úgy hittük, csak próbariadó, szoktak véletlenszerűen tartani egyet majdnem minden nap. Pár perc múlva viszont szembesülnünk kellett a vérfagyasztó igazsággal: rakétaindítások százszámra Oroszországból, Amerikából, Kínából, néhány már a levegőben is volt, az EU-pajzs  működésbe lépett és elhárítórakétákat tüzelt. Mikor szétterjedt, hogy éles riasztásról van szó, hiába a gyakorlatozás, hiába a sok felkészülés... Tulajdonképpen fel lehet erre készülni? És mégis, elkezdődött a háború. Egy olyan léptékű háború, amit talán fel se tudunk fogni igazán. Ezt nem gépkarabélyokkal, harckocsikkal és tüzérségi ágyúkkal vívták. Ebbe a gigászi, sztratoszférában zajló csatába nem tudtunk beleszólni, csak reménykedni, hogy nem csapódik be a közelünkben egy nukleáris töltet...
Özönleni kezdtek befelé a menekültek, az állandó személyzetben pedig szerencsére dolgozni kezdett a rutin, bennem viszont csak egyetlen gondolat dobolt: a feleségem és a gyermekeim odakint vannak. Mikor az óvóhely már kezdte elérni befogadóképességét, az emberek viszont egyre csak jöttek és jöttek (valószínűleg addigra már hírül adták mindenhol, hogy ez a riadó egyáltalán nem gyakorlat, ami nyilván hatalmas pánikot keltett), a létesítmény megbízott parancsnoka mégsem zárta le a zsilipkaput. Mikor kérdőre vontuk őt, miért nem tartja be a protokollt, csak annyit felelt: „Tudok valamit, amit maguk nem, és ezzel jóval több ember életét menthetjük meg, mint amennyire ez az óvóhely képes lenne. Ha gondolják, tartóztassanak le, és értesítsék a Védelmi Minisztériumot. De ki tudja, hogy a maguk családja is bejutott-e már ide?“. Ez mindannyiunkat övön alul ért. Egyikünk se tudott semmit a szeretteinkről, kint vannak-e, vagy már beértek ide? Minél tovább marad nyitva a kapu, annál nagyobb az esélye, hogy túlélik. Kötelesség, vagy a családjaink élete? Közel se volt olyan nehéz választás, mint azt elsőre gondoltam volna.
A hatalmas vasfüggöny csak akkor gördült le, mielőtt Kijev mellett becsapódott az első töltet. Több mint ötven kilométerre voltunk a robbanástól, mélyen a föld alatt, mégis úgy éreztük, hogy menten kettészakad a világ! Aztán még egy... és még egy... Hány rakétát irányoztak csak Kijevre? De ez érdekelt a legkevésbé, mert egyre csak a családomat kerestem a tömegben.
Aztán vége lett: megszakadt minden összeköttetés a felszínnel, a velőtrázó rengések abbamaradtak. Én pedig ott álltam, elcsigázva és mérhetetlenül üresen: nem találtam meg sem a feleségem, sem a kislányom. Az egyik emberem szólt, hogy a megbízott parancsnok beszélni akar velem. Akkor úgy éreztem, minden odaveszett. Fogalmam sem volt, hogy az a tiszt egy új, másik világ kapujához fog elvezetni.
Amikor először megpillantottam a titkos, lefelé vezető alagutat, melyben két kamion is gond nélkül elfért volna egymás mellett, csak hüledezve tátogtam. Hogy nem avattak be pont minket ebbe?! A Védelmi Minisztérium összekötötte a bunkert a Mélyvilággal, mint később megtudtam, szinte az összeset... Titkosított raktárakat nyitottunk fel, melyekben munkagépek, építkezési anyagok, mindenféle technika ezer tonnái vártak katonás rendben. Az apátiába süllyedt menekülteket nehéz volt felrázni, de a konvoj lassan elindult lefelé: az egyenes, mesterséges alagút egyszer csak vége szakadt, és helyét sztalagmitok erdejével tarkított természetes barlangcsarnokok vették át, és elvezettek minket mai otthonunkba.
Mint utólag megtudtam, az EU számos országában épültek ilyen bunkerek, mindet telepakolva egy új, földalatti civilizáció felépítéséhez szükséges készletekkel, amikkel folytatni lehet a megkezdett munkát. Azóta lassan, de biztosan helyet vájunk magunknak az örök sötétség birodalmában... Amit már jóval előttünk belaktak más lények. És ezek az őslakosok egyáltalán nem örülnek az új jövevényeknek.“