A történet ősszel kezdődött, az elmúlás évszakában. A nyár, a meleg és a szerelem elmúltával, mert az életben minden vég egy új kezdetet hoz magával. Nagy terveim voltak, sikerült összespórolnom egy rég vágyott kirándulás árát, tudtam, hogy a párom is örülne neki, hozzá indultam azon a bizonyos reggelen, hogy mindent elmondjak neki, de sajnos egészen más történt, mint amire számítottam. Már közel voltam a paneljéhez, csak a parkon kellett keresztülmennem, láttam a vidám napsárga épületet, mikor egy közeli padon észrevettem őt azzal a lánnyal. Megcsókolta. Amit akkor éreztem, nem tudom leírni. Ha azt mondom fájt, megsemmisített bennem valamit, eltűnt, elhalt egy rész a szívemből, még mindig nem elég érzékletes. Teljesen kikészültem.
Nem akartam, hogy sajnáljanak, így nem beszéltem róla senkinek. Őt pedig látni sem akartam soha, soha többé. Sírhatnékom volt és nem tudtam egyhelyben maradni. Nagyon látszhatott rajtam, hogy valamitől szenvedek; ezért úgy döntöttem elmegyek valahová, és jól kiszellőztetem a fejem. Ha már elviselhető állapotban leszek, visszajövök.
Így is tettem. Egy rövid cetlit hagytam a családnak, ne keressenek, hamarosan visszajövök, de lehet, hogy csak holnap. Fogtam egy meleg kabátot, a zsebébe, bár lenémított állapotban, azért becsúsztattam a mobilom és a pénztárcám, a jogosítvány a személyi társaságában már a kocsiban volt. Beültem, és az üzemanyag kijelzőre pillantottam. Kifogyóban volt, tehát az első állomás a benzinkút. Teletankoltam a város szélén, és közben azon tűnődtem jobbra, vagy balra induljak. Fizetni mentem, igyekeztem uralkodni magamon, de a pénztáros piros arcomat látva megkérdezte, minden rendben van-e. Egy másodpercig az üdítőkre bámultam, elvettem egy narancslevet a polcról, onnan, ahol a takarítónő már letörölte a port, ő is rám meredt, miközben tovább pakolta a sokféle üveget.
-    Hát persze! - vágtam rá olyan hangsúllyal, hogy abból mindenki számára világossá vált, semmi sincs rendben. Az idős takarítónő jelentőségteljes pillantást váltott a pénztárossal, köszöntünk, és én kiviharzottam. Úgy döntöttem hosszú út lesz. A vezetésre koncentrálnom kell, ezért alkalmas olyan esetekre, ha nagyon magam alatt vagyok, és a gondolatok csak marcangolnak. Egy húzásra megittam a narancslé felét, mély lélegzetet vettem, és már indultam is. Balra, vagyis északra kanyarodtam. Bekapcsoltam a rádiót. Jó hangosra feltekertem. Az ajkamba haraptam, mikor a könnyeim jöttek volna. Nem gondolkoztam. Az agyam kikapcsolt, csak az utat néztem. Index, kanyar, lámpa, fék, gáz, sebességváltó, körforgalom. Az egyetlen dolog, amit el kellett döntenem az volt, hogy melyik úton haladjak tovább. Ez ment is, csak úgy találomra, mikor mi volt szimpatikus, nem nagyon érdekelt hol kötök ki.
Este fél kilenc körül mardosott az éhség, elhatároztam, hogy most már eszek valamit. Betértem egy McDonald’s-ba, ritkán megyek ilyen helyre, de most kifejezetten jól esett. Azon tűnődtem ki is lehetett McDonald, akiről a vendéglátó hálózat a nevét kapta. Vacsora után, kellemes volt a klíma, úgy éreztem, vétek lenne kihagyni egy sétát az erdőben. Felvettem azért a kabátom, és nekivágtam. Most már nem kellett koncentrálnom, újra tisztán láttam a képet magam előtt, amint megöleli, és megcsókolja azt a lányt. Nem bírtam elviselni. Dühösen mentem, csak csörtettem tovább, az utat nem is néztem, csupán a fákat kerültem ki. Mérges voltam az egész világra, amiért velem így elbánt. Levágódtam, egy vastag fa törzsének dőltem, és ott végre jól kisírtam magam. Megnéztem a telefonon az időt. Tíz óra. Igazán ideje lenne valami szállást keríteni, mégsem aludhatok a kocsiban. El is indultam vissza, abba az irányba ahonnan jöttem. Egyenesen mentem, de egy kis idő elteltével már elképzelésem sem volt, merre lehetek. Mentem tovább, egyre inkább az a kellemetlen érzésem támadt, hogy nem közelebb, hanem egyre távolabb kerülök a kocsitól. A félelmem egyre csak fokozódott. Minden ismeretlen. Mit tegyek? Hívjak fel valakit, és mondjam, hogy nem tudom, merre vagyok, keressen meg? Megnéztem újra a mobilt, három nem fogadott hívás. Kétszer anya hívott, egyszer pedig a „barátom”. Ahogy megláttam a nevét, jó messzire eldobtam a telefont a méreg reflexemből, aztán azonnal utána is szaladtam, hogy amíg még világít, felvegyem, mert a sötétben különben soha meg nem találom. Sikerült időben elkapnom. Összeszedtem minden energiám, igyekeztem, hogy annyira meg tudjam nyugtatni, magam, hogy fel tudjam hívni anyát, és elmondjam neki, minden rendben, holnap hazamegyek; de borzasztóan remegett a hangom, ezért az SMS mellett döntöttem. Anya hamarosan vissza is írt, hogy rendben, és puszil. Még egy hosszú, végsőkig kimerítő autókereső expedíciót tettem, de hiába. Azt hiszem a fáradtságtól összeestem, és egy kis patak partján aludtam el.
Nagyon rossz éjszakám volt. Álmomban egy hosszú loboncos fekete hajú férfi üldözött, egy nagy balta volt nála. Hosszú ideig menekültem előle, de a távolság mindig kisebb lett köztünk, hiába futottam, ahogy csak a lábam bírta, fáradtam, képtelen voltam gyorsítani. Végül megbotlottam valamiben, amikor már egészen közel volt, ő pedig nagyot lendített a baltán, már éppen a nyakamhoz ért volna a hideg vas éles pengéje, amikor felriadtam.
Azt hiszem még sosem ébredtem ennyire nyúzottan, és persze ilyen kemény talajon sem. A sok forgolódástól, amit álmomban műveltem a mobil kicsúszhatott a zsebemből, mert reggel már a patakban találtam rá, teljesen szétázva, használhatatlanul. Azért kivettem, de reménytelennek láttam, hogy valaha működőképes lesz még. Rátaláltam egy erdei autóútra, amit a jelek szerint nagyon ritkán használtak, de elindultam rajta. Csak kilyukadok majd valahol, ahol talán segítenek visszajutnom a kocsihoz. A földet néztem magam előtt. Tudom nem egy jó szokás, de ebben a helyzetben még az is lógatná az orrát, aki egyébként fenn hordja. Így történhetett, hogy nem vettem észre azt a felém száguldó járműfélét, azt hittem a hang a közeli főútról jön, mint eddig; nagyot tévedtem. Hatalmas csattanás, fájdalom, és minden elsötétült.