Az ájulás az orvos szerint nem tartott sokáig, de én hosszúnak éreztem, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna, de a cselekményre képtelen voltam visszaemlékezni. Úgy éreztem magam, mintha egy csatatéren feküdnék sebesülten, és lovak vágtatnának át rajtam. Szerencsére, most viszonylag gyorsan magamhoz tértem. Mikor már nem voltam annyira kába, József doktor azt mondta, holnap eljön meglátogatni egy házaspár Budai Péter és Budainé Fekete Rózsa, akik azt állítják, hogy a szüleim és hogy az ő autójukkal jöttem. Így igen nagy annak a valószínűsége, hogy rosszul emlékszem, ki is vagyok, és valójában Fehérvári Rózsa a nevem. Megkért, pihenjem ki magam alaposan, mert valószínű hosszú beszélgetés vár rám.
Igyekeztem sokat aludni. Álmomban New Yorkban sétáltam, azzal a fiúval, akinek még mindig nem jut eszembe a neve, de furcsa módon az arcát sem láttam, csak az érzésre emlékszem, arra, hogy nagyon szeretem. Linettának szólított, de az ő szájából valahogy sokkal kedvesebben hatott, mint bárki máséból. Az ölében ültem, és szorosan átöleltük egymást, annyira valóságosnak tűnt. Sajnos többre nem emlékszem.
Reggeli után, azonnal meg is érkezett a már beharangozott állítólagos anyám és apám, de nem csak ők, velük volt még egy aggódó fiú is, aki e pillanatban ugyanolyan kevéssé volt ismerős, mint anya, vagy apa, de úgy éreztem, ő az, akivel álmodtam, a szerelmem. Nagyon furcsa volt, rá/ rájuk nem emlékeztem, csak az érzésekre. Ahogy a szemembe néztek, tudtam, hogy nem hazudnak, ők lehetnek azok, hozzájuk tartozom.
Anya megértő zöld tekintetével bizalmat sugárzott felém, apa barna szemei aggodalmat tükröztek. A szerelmem kék szemei pedig megdobogtatták a szívem, de ennél több volt. Nála egy furcsa bizsergető érzésem támadt, az, amit déja vu érzésnek szoktak nevezni, az a megmagyarázhatatlan dolog, ami viszket az ember bőre alatt, mert nem tud visszaemlékezni, mikor történt meg ugyanez, de érzi, hogy így volt.
Anya mesélt nekem egy Fehérvári Rózsa nevű lányról, aki 1993. május 15-én született, de nem New Yorkban, hanem Bonyhádon. Aki az ő kislánya volt, Márkónak meg a barátnője. Régi képeket mutattak, amin még kicsi voltam, amin már nagyobbacska, családi fotókat, egy fényképet a házunkról, de nekem egyik sem mondott semmit. Mondták, hogy van egy hörcsögöm, és szeretek lovagolni, és azt is, hogy állatorvos szeretnék lenni.
De ez a lány nem én vagyok, nem lehetek. Én nem akarok állatorvos lenni, ha ilyen tervem lenne, arról én is tudnék. Miért mondják, hogy micsoda szörnyűség történt velem, elvesztettem az emlékezetem, amikor én emlékszem. Emlékszem, hogy Linettának hívnak, hogy New Yorkból jöttem, hogy festőművész szeretnék lenni…
-    Én csak hasonlítok arra a lányra, összekevernek vele, emlékszem az életemre! - fakadtam ki, de ahogy rájuk néztem, újra elbizonytalanodtam, és már meg is bántam, hogy kimondtam.
-    Mire emlékszel? Mondd el! - kérte halkan és kedvesen anya.
Elmeséltem, ami éppen eszembe jutott és az álmomat is.
-    Volt bármilyen kapcsolatom New Yorkkal?
-    Szerettél volna egyszer ellátogatni oda, vonzott, hogy láthass egy olyan várost, amiben többen laknak, mint az egész országunkban – válaszolt apa.
-    Több mint 19 millió a lakossága. Azt mondjátok, sosem jártam ott?
-    Sok fényképed, képeslapod és posztered van róla, többször meg is festetted, elképzelted, hogy te is egy kis pont vagy a képeken az embertömegben - mondta Márkó, és várta, hogy emlékezzek, de nem történt semmi.
-    Rendben, elhiszem, de a Linetta nevet, akkor honnan vettem?
Erre a kérdésemre nem tudtak választ adni, de bizonyítékuk van rá, hogy hozzájuk tartozom, hiszen az autó, amit vezettem az övék, fényképeket mutattak egy lányról, aki annyira hasonlít rám, hogy talán én is lehetnék, de nem emlékszem Rózsa életének egyetlen pillanatára sem.
Nagyon kitartóak voltak, mesélni akartak még mindenféléről, de nekem már ez is túl sok volt. Pihenni szerettem volna, semmi mást, csak időt és csendet, hogy ezt feldolgozhassam, de ők azt kérdezték mikor megyünk haza.
-    Haza? - kérdeztem, és nagyon idegenül csengett ez a szó, hiszen minden új lesz.
Még annyira sem ismerem az otthonom, mint ezt a kórtermet.
József doktor nem engedte, hogy egy hétnél hamarabb elhagyjam a kórházat. A család addig maradt, amíg idejük engedte, délután úgy 4- 5 óra felé indultak, apa és Márkó holnap dolgozni megy, és egyébként sem készültek úgy, hogy itt alszanak. Mielőtt elmentek volna, én is kérdeztem, tudni akartam kik is ők, mivel foglalkoznak. Kiderült, hogy apa és Márkó egy benzinkúton dolgozik, anya pedig amellett, hogy a háztartást vezeti, kozmetikus. Megígérték, hogy mindennap felhívnak majd telefonon, egy hét múlva pedig megyek Pécsre, vagyis ezek szerint haza.
Miután elbúcsúztunk, egy darabig csak ültem az ágyam szélén, lassan lélegeztem, beszívtam azt a furcsa délutáni levegőt, amit hozzám repített a szél be a kórház ablakán. Kibámultam a kertbe, gondozatlan volt, egy elhagyatott fenyő tört az ég felé, néhány örökzöld bokor bújt meg mögötte, azt az érzést keltve, hogy eredetileg többen voltak, de jó részük már kiszáradt. Emésztettem azt a megfoghatatlan információtömeget, amit, mint egy hatalmas tömör vasgolyót, az ölembe dobtak. Visszafordultam a kis éjjeliszekrény felé, ami tele volt étellel és itallal, a családom gondoskodásával, ekkor jelent meg az ajtóban Edit. Az arca ragyogott, a szeme nevetett és volt nála valami. Egy könyv, az amit Linetta May írt.
- Szia Linetta! Kinyitott a könyvtár, ugye ez a könyv az?
- Szia! Igen, azt hiszem ez az, köszönöm, hogy kihoztad nekem.
- Mi a baj? Történt valami, olyan szomorú vagy?
- Ülj le, kérlek! Készülj fel, elég erős lesz, amit mondani fogok! Súlyosabb a sérülésem, mint gondoltuk, az igazi életemből semmire sem emlékszem, nem én vagyok Linetta May. A nevem Fehérvári Rózsa, eljött a családom meglátogatni, most mentek el néhány perce.
- Hogy derült ez ki?
- Az autó, amivel a közelben parkoltam, a rendszámát megjegyeztem, arra emlékeztem, a rendőrség kinyomozta a tulajt, aki az apám, és aki már keresett.
Még beszélgettünk egy ideig. Edit igyekezett megnyugtatni, mikor látta mennyire össze vagyok zavarodva, de nem ért rá túl sokáig. Itt hagyta a könyvet. Ahogy elment, olvasni kezdtem.