Az élet néha olyan, mint egy szilaj ló. Bele kell kapaszkodni a sörényébe, meg kell lovagolni, még ha meg is próbál levetni a hátáról.


A ló nagy, barna szeme betöltötte a kislány látóterét. Az állat fekete szőre fényesen megcsillant, ahogy lehajolt hozzá. Felé nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de a helyszín hirtelen megváltozott. Sötét, csillagtalan éjszaka suhant a szeme előtt. Feje minden lépésnél a dadája vállának ütődött. A nő szélsebesen rohant keresztül az erdőn, a legközelebbi falu felé. Zörgött az avar, farkas vonyított a távolban, de a fülében, csupán egyetlen mondat ismétlődött megállíthatatlanul: Meg akarja ölni.
    Annie megrándult, mikor megérezte a kezet a vállán. A szeme felpattant és a mellette ülő férfira nézett. A harmincas évei közepén járt, sötét haja a homlokába lógott, mélyen ülő kék szemét felnagyította a szemüveg; barna, hajszálcsíkos öltönyt viselt, ölében laptop. Próbált kedvesen mosolyogni, de Annie-t inkább egy vicsorgó kutyára emlékeztette.
- Parancsol? - kérdezte a lány és a kezével megfésülte szőke haját, ami a fejtámlától összekócolódott. Megigazította magán elcsúszott pulóverét és igyekezett nem a férfira nézni. Már első pillantásra is unszimpatikus volt, most pedig a vállát szorongatja. Finoman arrébb csusszant az ülésen, hogy minél távolabb kerüljön tőle. - Valami gond van?
- Nincs, csak ide-oda rángatta a fejét. Gondoltam, megkérdezem minden rendben van-e - mondta férfi ugyanazzal a fogkrémreklámba illő mosollyal és elengedte a lány vállát.
- Nincsen semmi gond, csak elbóbiskoltam - felelte a lány, aki ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elfordult. Tekintete végigfutott a repülőgép sorain, ahol nem látott egy üres helyet sem. Életében először ült repülőn, de az új munkával kapcsolatos izgalom nem hagyta, hogy azzal foglalkozzon, mennyire veszélyes egy gépmadáron utazni. Próbált nem arra gondolni, milyen magasan van, hogy a lába alatt nincs szilárd talaj, mert félt, a tériszonya erőt vesz rajta. A turistaosztályon az ülések kényelmetlenek voltak, az ebéd csapnivaló, és akárhányszor ki akart menni a mosdóba legalább tízszer kellett bocsánatot kérnie, amiért nem fér el. A lábát sem tudta kényelmesen kinyújtani, pedig minden poggyásza a gép gyomrába csücsült, a többiekével együtt. Ehhez jött még a mögötte ülő kisfiú, aki rugdosta a székét, az előtte horkoló öreg bácsi és a mellette lévő férfi, akitől kirázta a hideg. A gépmadár úgy nyüzsgött, mint egy méhkas tavasz közeledtével - az emberek beszélgettek, kiabáltak, nevettek. Annie orrát megtöltötte a levegőben terjengő szag, ami az izzadság, a különböző parfümök, az ebéd és a lábszag egyvelege volt. A lány megmasszírozta fájó fejét és visszavágyta a Tennessee-i levegőt. Istenem add, hogy megérje. Add, hogy ne feleslegesen szenvedjem végig ezt az utat.
- Úgy láttam, rosszat álmodott. Ez mindennapos önnél? - szólalt meg mellette a férfi. Annie felé fordult és felvonta a szemöldökét. - Minden éjjel van rémálma?
- Nincs, de mégis, mi köze van hozzá? - kérdezte Annie.
- Bocsásson meg, szakmai ártalom. Dr. Robert Blank vagyok, pszichológus - nyújtotta felé a kezét a férfi. A lány pillantása a felé nyújtott kéz és a férfi arca között liftezett, végül mégis elfogadta.
-Annabell O'Connor – felelte, majd elfordult. Na, már csak ez hiányzott. Kifogtam egy munkamániás, világmentő, pszichomókust. Remek. Semmi kedve nem volt egy teljesen ismeretlen pszichológussal megvitatni sem a rémálmait, sem a lelki világát. Otthon próbálták rábeszélni a szülei halála után, hogy járjon el valakihez, aki segít neki feldolgozni a veszteséget, de neki semmi másra nem volt szüksége, csak a lovakra. Ezek az állatok jelentették neki a nyugalmat, tudta, hogy ők ugyanannyi szeretetet adnak neki, amennyit ő ad nekik. Ők nem kérdeznek semmit, ők nem sajnálták őt. Sokan nem értették meg, nem tudták mit jelentenek neki a lovak, hogy milyen biztonságot adnak neki. Elterelték a gondolatait a szülei haláláról, csökkentették a bűntudatát.     Újra megmasszírozta a homlokát, miközben Blank doktor az iskolai eredményeiről és a pácienseiről beszélt. Nem szerette a pszichológusokat, mert nem tudott megbízni bennük, nem tudta feltárni élete sötét titkait, a gondjait, gondolatait - előbb panaszkodott a kedvenc lovának, mint bárki másnak.
- A rémálmok mindig gondot jelentenek. Önnek vannak gondjai? - Annie felé fordult, és mosolyt erőltetett magára.
- Nincsenek gondjaim. Köszönöm, az életem rendben van.
- A szülei? - kérdezett újra Blank doktor, és megnyitott egy új lapot a szövegszerkesztőben.
- Megvannak, köszönik – morogta Annie és eldöntötte, hogy a lehető legkevesebbet mondja magáról, hátha a férfi is felfogja, hogy nincs kedve beszélgetni.
- Barátok? Párkapcsolat?
- Vannak barátaim. Jelenleg nincs barátom, de nem is kell. Jól érzem magam szingliként.
- Hány éves? Van munkája? Vagy még tanul? Szabadidejében mit csinál? - sorolta a kérdéseit a férfi, mire Annie dühösen felé fordult.
- Semmi köze hozzá! - csattant fel. - Ne haragudjon, de maga mindig ilyen nyomulós? Nincs szükségem pszichológusra. Az életem, még ha nem is gondmentes, de nekem tökéletes, köszönöm.
- Jaj, ne haragudjon. Nem akartam megbántani, vagy támadónak tűnni – visszakozott gyorsan Blank. - Csak barátkozni szeretnék.
- Hát nem jól csinálja – vágta oda Annie. - Nem szeretem, ha ismeretlenek a magánéletemről érdeklődnek. Maga nem az orvosom, különben sem szimpatikus.
- A hirtelen dühkitörés a depresszió jele – szúrta közbe Robert. A lány hatalmasat fújt, zöld szeme megvillant, arcán két vörös folt jelent meg, mint mindig, amikor dühös volt.
- Ne analizálgasson, nem vagyok depressziós. Éppen egy állásinterjúra megyek, azt fogom csinálni, amit szeretek, minden tökéletes – mondta nyugalmat erőltetve magára, de a hangja remegett. - Most pedig, ha nem zavarja, szeretném nyugodtan végigülni az út hátralevő részét. Köszönöm. - Ezzel előre fordult és inkább az előtte ülő, őszülő fejet bámulta. Mérges és ideges volt, ami nem volt jellemző rá. Annie O'Connort mindenki nyugodt, kedves lánynak ismerte, akit ritkán lehet felidegesíteni. A lovak mellett megtanulta, hogy tartsa kordában a dühét, de ma, ez a férfi irritálta. Nagyon ritkán nyílt meg az embereknek, a múltjáról pedig nagyon keveseknek beszélt, mert túlságosan fájt. Ez az állás életem lehetősége. Nem bukhatom el. Nem azért utazom ennyit, hogy aztán lógó orral menjek haza. Egy ilyen nagy ember lovairól gondoskodni főnyeremény. Nem szalaszthatom el. Meg kell nyugodnom. Azt akarom, hogy anyáék és Julia néniék büszkék legyenek rám. Mély levegő... kifúj... Ne foglalkozz Blank doktorral, felesleges. Lehunyta a szemét, próbálta ellazítani magát és mélyeket lélegezni.  Észre sem vette, mikor merült egy újabb, ám másfajta álomba.
    A csöndbe hirtelen ló nyihogás, patadobogás, kiabálás, és a ropogó fa hangja kúszott be. Füstszag csapta meg az orrát, majd a sötétségben vörös lángok lobbantak fel. Felpattant és az istállóhoz rohant. Arcát égette a hő, a torka kiszáradt, nem bírt nyelni. Tudta, hogy ott vannak. Tudta, hogy ott vannak bent és ő nem segíthet nekik. Nem mentheti meg őket.
Megrázkódott és felébredt.  Felpattant, majd végigsietett a folyosón, hogy bezárkózhasson a mosdóba. Ott hideg vizet locsolt az arcára, hogy a múlt árnya elsuhanjon messzire. Nem akart erre gondolni, itt és most nem. Megdörzsölte az arcát, majd ugyanezzel a mozdulattal beletúrt a hajába. A tükrön keresztül belenézett a saját szemébe, és ugyanazt a határozottságot látta benne, mint amikor elindult. Huszonhárom évesen úgy gondolta, ideje a saját lábára állni, még ha Angliában is. Tudta, ideje felnőnie és munkába állnia, - természetesen az nem volt kérdés, hogy lovakkal szeretne foglalkozni. Nem tudta magát elképzelni egy nagy irodaházban, titkárnőként, ahol egy lenne a sok közül. Neki szüksége volt a levegőre, a természetre és az állatokra, köztük nőtt fel és köztük szeretne élni is. Éppen ezért, amikor az angliai barátnője felhívta, hogy Ashwin gróf lovászt keres, egy percig sem gondolkodott, hogy nekivág. Tudta, hogy nem lesz könnyű, ilyen messze attól a helytől ahol felnőtt, ahol ott voltak a barátai, ahol minden bokrot, fát, dombot úgy ismert, mint a tenyerét. Mindegy volt, hányan próbálták lebeszélni arról, hogy elmenjen, hiszen messze van, nem ismer senkit és semmit, mégis érezte, hogy indulnia kell. Akarta ezt az állást, jobban, mint bármi mást. Vágyott az újra, az ismeretlenre. Szája lassan mosolyra húzódott, majd a tükörképére kacsintott.
- Lealázunk mindenkit, igaz? Megmutatjuk, hogy egy lány is tud bánni a lovakkal. – A hangosbemondó recsegve megszólalt, tájékoztatva az utasokat, hogy a leszállást hamarosan megkezdik, és az utasok foglalják el a helyüket. – Hála a magasságosnak – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, hogy nem kell már sokáig a férfi mellett ülnie.
Éppen akkor ült le a helyére, amikor újra megszólalt a női hang, hogy megkezdik a leszállást. Nem nézett a férfi felé, pedig szerette volna látni, hogyan ereszkedik le a gép a Newhaven-i reptérre. Kíváncsi volt a városra, mert életében nem hagyta még el Tennessee-t, de nem akarta, hogy a férfi hozzá szóljon. A gyomra liftezett és felfordult, aminek nem csak a leszállás volt az oka. Ideges volt az állás miatt, hiszen vannak nála sokkal jobb lovászok is, ideges volt, hogy senkit sem ismer itt, ezen kívül a mellette ülő orvos sem nyugtatta meg. Érezte, hogy nézi, mégpedig azzal a tekintettel, amivel csak egy pszichológus tud. Úgy érezte, mintha a veséjébe látna és minden mocskos titkát tudná. Nem tud semmit. Most láttad először és utoljára. Semmi közöd hozzá és nem is lesz.
A hatalmas vasmadár nagyot döccenve érkezett le a repülőtér aszfaltjára. A pillanatnyi feszültség semmivé foszlott, az emberek újra beszélgetni, nevetni kezdtek. A kisgyerekek kiabálva követelték, hogy szálljanak már le, mert unatkoznak, fáj valamijük, WC-re kell menniük, az anyukák pedig hol nyugodtan, hol idegesen szóltak rájuk. Amint a gép nyugalmi állapotba került, mindenki szedelődzködni kezdett. Annie is felkapta a farmerkabátját és a kézitáskáját, de mielőtt elindulhatott volna a férfi elkapta a kezét. Már majdnem felkiáltott, hogy engedje el, amikor egy névjegyet nyújtott felé.
- Ha meggondolná magát, hívjon fel. Bármikor szívesen beszélgetek magával. – Annie először a kártyára, majd a férfira pillantott. Kék szemei hidegen megcsillantak, mire a lányon végigszaladt a hideg, a háta lúdbőrözött. Végül kikapta a papírt a férfi kezéből.
- Köszönöm – morogta, majd elfordult és a tömeggel együtt az ajtóhoz igyekezett. A lány fél percenként az órájára nézett. A sor nagyon lassan haladt, neki pedig muszáj volt elérnie a buszt. Ha esetleg lekési, akkor nem ér oda időben és minden lehetősége elúszik, mint hal a vízben. Miután kilépett a gépből, hatalmasat szippantott a friss levegőből. Csupán a pillanat tört részéig nézett körbe, mert újra megkondult a vészcsengő a fejében, hogy lekési a buszt. Amilyen gyorsan csak tudott a vámhoz sietett, hogy elsőként léphesse át, átverekedte magát a terminálon, a csomagjaihoz. Miután átnézte, hogy mindene megvan-e, újabb harcok után kilépett az utcára. Megkönnyebbülve indult el a buszpályaudvar felé; egyrészt végre megmozgathatta elmacskásodott lábait, másrészt ki nem állhatta a sok embert maga körül. Ha a szabad ég alatt kellett együtt lennie a tömeggel nem zavarta, de zárt térben úgy érezte, összenyomja.
Hálát adott a barátnőjének, amiért pontosan elmagyarázta, hogyan jut el a pályaudvarra, honnan indul a busz, és majd hogyan jut el a birtokra, így nem kellett még ezzel is foglalkoznia. Két hatalmas bőrönddel és egy hátizsákkal felszerelkezve sietett végig az utcákon, de akármennyire is igyekezett, az utolsó métereket futva kellett megtennie, hogy elérje a buszt. Bár a jármű a másik városba, Lewesbe indult, mégis sokan utaztak rajta. Nagyot fújva lehuppant az ülésre, fülébe dugta a fülhallgatót és próbált Avril Lavigne legújabb albumára koncentrálni. A busz hangosan zörögve hagyta el Newhaven városát.


Francis Banner letette maga mellé az aktatáskáját és nézte, ahogy Annie busza befordul balra, majd beleveszik a forgalomba. Levette az orráról a szemüvegét, majd a parókáját és a legközelebbi kukába dobta. Összeborzolta szőke haját és a zsebébe nyúlt a mobiljáért. Míg várta, hogy a hívott fél felvegye a telefont, a lábával dobolt az aszfalton. A tekintete újra és újra arra kalandozott, amerre Annie eltűnt.
- Megtaláltam, akit kerestél – szólalt meg miután felvették a másik oldalon. – Persze, hogy biztos vagyok benne. Tévedtem én valaha? … Nagyon vicces… Velem együtt érkezett meg Newhavenbe… Most? Egy buszon ül Lewes felé… Hát honnan tudjam hova akar menni? Gondolatolvasó nem vagyok… Annie. Annie O’Connor… És mikor fizetsz?... Mi az, hogy akkor, hogyha biztos? Mondom, hogy ő az, ak… - Döbbenten kapta a szeme elé a telefont, mikor kinyomták. – Hogy rohadj meg ott ahol vagy. Legközelebb várhatod, hogy segítek. – Kikapcsolta a telefont, kivette a kártyát, majd az is követte társait a kukába. Aztán előkereste a napszemüvegét, az orrára biggyesztette, majd lekapta a zakóját, a vállára dobta és elindult. Csak tudnám, minek kell neki Annie. Nincs ebben a lányban semmi különös. Ő csak egy amerikai lány, aki kicsit hirtelen haragú. Nem értem, miért kell ennyire neki… oké elismerem csinos, de akkor is. Értelmetlen az egész. Az meg még inkább, hogy én ezen gondolkodom. Csak fizessen ki, a többi nem érdekel, nekem is élnem kell valamiből. Ezt már muszáj lesz megcsinálom, de legközelebb kétszer is meggondolom mit vállalok el.