1.    Mert ismersz.
2.    Mert nem ismersz.

1. Lényeddel mindenképpen hozzájárultál valamilyen mértékben, hogy létrejöhessen ez a regény. Miközben lapozgatod, kérlek, emlékezz rám!
2. A könyv minden szavát tiszta szívemből, őszintén írtam, részben azért, hogy te elolvasd.




Írnom kell! Hallgatom a zenét, egy letűnt korszak dallamát, felsejlik előttem a múlt, megannyi átélt pillanat. A múlt, a jelen és a jövő, a tervek, az álmok, a remények mind összefonódnak, és ez a fonál alkotja az életet, azt, amit most élek. A gondolatok gyorsabban követik egymást, minthogy le tudnám írni őket, ezért csak kivonatosan:
A múlttal kell kezdeni, mindig a múlttal, mert az tett ilyenné, és azzá, aki most vagyok. A kérdés már csak az, hol kezdődik a múlt, milyen messzire menjünk vissza az időben.
Az első nagy jelentőségű változás az életemben édesapám halála volt. A következő, ami nagy fájdalmat okozott, egy szerelmi bánat. Talán ez is hozzájárult a betegséghez, ami ez után meggyötört.
Az életkedvem és a vidámságom azonban újra visszatér mindig, amikor kisüt a nap a súlyos felhők mögül.
A jelen. Most éppen nem érek rá, nem volna szabad írnom, de mindig ilyenkor tör rám. Bár alkalmatlan az időpont, írnom kell, egyszerűen muszáj, zenére ütöm a billentyűzetet, úgy érzem, zongorázom, és valaki más szolgál nekem olvasnivalóval szórakoztatásul a dallam mellé. A szavak belül égetnek és bizsergetik az ujjam, hogy írjam le őket. Olyan érzés ez, amit nem tudok megmagyarázni, ahogyan az érzéseket sem.
Azt az érzést, amikor tudatosult bennem, hogy apa nem él többé. Csak a holdat láttam, és bár anya nem mondta el, tudtam mi történt. Furcsa, talán szégyellnem kellene, de hatalmas üres nyugalmat éreztem. Nyugalmat, amiért nem szenved már, soha-soha többé. Kegyetlen volt látni, amint napról napra rosszabbodik az állapota, hogy fáj neki. Ez nekünk is fájt.
Azt az érzést sem tudom megmagyarázni, amikor az én betegségem jutott el a tetőfokára, azt a pontot, amikor úgy gondoltam, már nem éri meg élni, túl sok a szenvedés és túl erősek a fájdalmak, a gyógyszerek nem segítenek, nincs kiút. Nem akartam jó szót, bátorítást, könnyeket, ölelést, nem akartam semmit.
Végül, amikor saját szememmel láttam a szerelmem egy másik lánnyal, és mosolyt erőltettem magamra, hogy körülöttem senki ne lássa, mi folyik belül. Nagyon fájt, annyira, hogy nem tudtam kimutatni. Ez volt az első olyan dolog, amiről lehetetlennek éreztem; hogy beszéljek, sírni akartam, de azt meg kell indokolni. Bevágtam a sarkam a küszöbbe, jó erősen, talán vérzett is, már nem tudom. Azt mondtam anyának azért sírok, mert fáj. Részben igaz volt. Az egészben a legjobb pedig, hogy még ezek után is szerettem azt a fiút. Sőt elszúrtam miatta jó néhány dolgot.
Hogy mi lesz a jövő, az részben a múlttól, részben a jelentől függ, és sosem lehet tudni még mi mindentől. De most már tényleg nem érek rá leírni; vár az élet.