Dean megrázta fejét jelezvén, hogy ezt ő felháborítónak tartja, hogy valakit ennyire körülzsongnak csakis azért, hogy nyalják-falják az illetőt. A Roberts fiú karon ragadta testvérét, mert nem szerette volna, ha húga is ott tátaná a száját a szőkeségre, aki nyilván élvezi a népszerűséget. A lány sem igen tiltakozott, hisz egyetértett bátyjával, csak neki néha elvette az eszét, ha gazdagokat látott és átadta magát a csábításnak. Még szerencse, hogy ott van neki  Dean, aki nem hagyja, hogy hülyeséget csináljon. Ashley betrappolt abba a terembe, ahol éppen magyar órája lenne, majd az éppen ott lévőkkel kezdett el beszélgetni.

Dean pedig egyenest az öltöző irányába ment, ugyanis első órája testnevelés volt, ami azt jelentette, hogy gyakorolnak a következő versenyre a csapattal. Nem találta kicsit sem furcsának, hogy egy árva lélek sem tartózkodott az öltözőben, hisz egyértelmű volt neki, hogy most éppen az új diákot próbálja valamelyik befűzni, amit undorítónak talált, hogy most látják először, és máris a nyakán lógnak. Kivette a rövidnadrágját, és az atlétáját, amit gyorsan fölvett, majd megmosta az arcát és várt, várta a csengőt, ami az óra kezdetét jelezte.  

Pár perc múlva a férfi öltözőbe beözönlöttek a fiúk. A Roberts fiú csak hallgatta a sok áradozást a szőke lányról, akire ha rágondolt, a hideg is kirázta. 
- Csapat! Nyomás játszani!- nyitott be az edző síppal a nyakában. Mindenki felpattant és kirohantak az udvaron lévő pályára. A játékosok elhelyezkedtek, majd megjött az ellenfél is. A fiúk meglepetésére egy lánycsapat volt az ellenfél, akik között Dean nagy bánatára az új tanuló is ott volt.

Dean végigfutatta tekintetét a lányon, akinek az edzőruhája nagyon is eltért a többiekétől. Fehér vadonatúj, díszes póló, ami eléggé kényelmetlennek látszott, és sötétlila selyemnadrágját meg sem érdemes említeni. A fiú felvette a labdát, és félpályáról dobásokat gyakorolt.

A lány összes új iskolatársa köré tömörült, aminek láthatóan nagyon örült. Annak viszont kevésbé, hogy a Roberts fiút nem is érdekli. Befont haját kiengedte, így a hosszú, szőke hajzuhataga a vállára omlott. Akik körülállták, szó szerint nyitott szájjal figyelték az új diákot, akinek, mint kiderült, Lana volt a neve. A lány most kivételesen nem tudott figyelni az őt elárasztó bókokra, mert a figyelmét elterelte a kosarakat dobáló szegény fiú.
- Dean! Idejönni! – mutatott maga elé az edző, mire a Roberts fiú a férfi kezébe dobta a labdát és mellé szaladt – Gyerekek! Láthatjátok, hogy az ellenfelünk most a lánycsapat lett. Nem kell betojni, ők ugyanolyan jók, ahogyan ti. Nem kell kegyelmezni sem, úgy játszatok, ahogy mindig is. Világos? - nézett a tanulókra, akik egy szót sem értettek az edző utasításából, hisz csak Lanat bámulták, aki büszkén kihúzta magát, de ő a Roberts fiút nézte. Dean pedig kemény tekintettel hallgatta az edzőt, a többiekkel ellentétben ő mindent hallott és nem a szőkeséget bámulta tátott szájjal.

A meccs kezdetét vette, miután a játékosok elhelyezkedtek. Az edző földobta a labdát, amit az ifjú Roberts szinte azonnal elkapott, és már bent is volt a labda a kosárban. Az ellenfél akármit tett, a fiúról lerítt, hogy ma nagyon jó formában van. A többi játékos a fiú csapatból mondhatni a pályán csak egy helyben állt, és bámulták a lányokat, élükön a szőke bombázóval. Lananak is pár perc kellett, míg fölfogta, hogy a fiú, aki rá se hederít, fantasztikus játékos. Úgy dobálta befelé a kosarakat, mint egy vérbeli profi. A lányok nem törődtek mással, csak Deannel, hogy legalább egy dobását megakadályozzák, ha többet nem is tudnak. A terv kudarcba fulladt, semmi esélyük nem volt. Lanat majd megfojtotta a kíváncsiság és a düh. Hogy tud ez így játszani? Talán titokban igazi világbajnok lenne? De ami a legfontosabb, mi az istenért nem figyel rám? Miért? – gondolta a lány a meccs közepén. Sosem találkozott még egyetlen személlyel sem, mint amilyen ez a fiú volt. Még csak rá sem nézett, vagy ha mégis, az undort, valamint a kőkemény dühöt vélte felfedezni az arcvonásaiban és a szemeiben. A játék végén az edző mélységesen büszke volt a Roberts fiúra, aki egyedül legyőzött egy csapatot. A többi játékost pedig jól leszidta, amiért az ujjukat sem mozdították azért, hogy a csapat nyerjen – ami tulajdonképpen így is lett, hála Deannek.

A testnevelés óra után, Dean az öltöző mellett lévő zuhanyzóban letusolt, majd felvette ruháját és indult a történelem órájára. A terem előtt megtántorodott. Nem akarta elhinni, amit látott. A szőke bombázóval volt ismét órája. Csak túlélem – sóhajtott, majd belépett. Senkit nem érdekelt, hogy kijött be az órára, hisz tudták, hogy a szegény srácot csak a tanulás érdekli. „Igazi stréber” – hangoztatták, mikor Dean elővette szünetben a könyvet és olvasgatta. Őt nem érdekelték a többiek megjegyzései, elvégre ők látják kárát, ha nem tanulnak. Nem akar ő példa lenni senki számára sem, csak azért tanult, hogy később a tudásából tartsa fönt a családját.

Lana, ahogy meglátta a fiút, lefagyott az arcáról a mosoly. Elhúzta ő is a száját, ahogy kiszemelte, hogy a fiú tanult.
-Ő ki?- bökött a fiúra, és igazán kíváncsi volt, mi a véleményük új osztálytársainak róla.
- Ha arra gondoltál, akire én, akkor ő Dean Roberts. Nincsenek barátai, nem tudunk róla semmit. Magába van zárkózva, semmit nem csiná,l csak kosarazik, és a könyvet bújja –válaszolt a szőkeség mellett lévő barna lány, aki elfintorodott, ahogy a fiúra nézett. Sosem szerették, ha valaki csak van, de minek?
- Érdekes... – gondolkozott el hangosan a lány
- Megkérdezhetém, hogy mi? – kérdezett a Bridgit nevű, barna szépség, akivel Lana beszélgetett, és kivételes módon nem csüngtek a nyakán a többiek, aminek egyszerre örült és szomorú is volt.
- Amikor a suli előtt álltunk, egy lánnyal érkezett. A barátnője? – mosolyodott el a szőkeség, és várta a választ, reménykedett benne, hogy a Bridgit felelete „nem” lesz. Elmosolyodott, amint meghallotta a számára kedvezőbb választ. Ugyanis elkönyvelte magában, hogy igenis el fogja érni, hogy felkeltse a fiú figyelmét. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, majd pár perc késéssel belépett az osztályterembe a tanár, viszont nem egyedül, ugyanis társult hozzá az igazgató és egy öltönyös férfi, aki az osztály számára ismeretlen személy volt.
- Jó napot tanulók! – köszönt az igazgató megszokott rideg tekintetével, majd maga mellé hívatta a Lanat – Biztosan sokan megismerkedtetek és összebarátkoztatok Ms. Evansszel, viszont ők nem csupán ideköltöztek, okkal tették. Osztály! Bemutatom nektek Mr. Evanst, úgy van, Lana édesapját. Mondja Robert, mi miatt is költöztek ide? – mosolygott a férfira, aki csak biccentett egyet, majd válaszolt a neki szánt kérdésre 
- Köszönöm igazgató úr, hogy átadta a szót valamint bemutatott – nézett az igazgatóra, aki nagyon büszke volt magára a jelek szerint – Érkezésünk oka a családommal, hogy megnyertünk egy alapítványt. Aminek célja, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanuljanak, vagyis új padokat, táblákat, tárolószekrényeket és hasonlókat fogtok kapni. Ha az iskolátokat megfelelően helyre tudjuk pofozni, jöhet a falu. Minden házat, ami nem biztonságosan van megépítve, vagy gyermekek, akik éheznek, átszállásoljuk egy ideiglenes helyre, ahol természetesen megkapnak mindent, amire szükségük van, és ha minden rendben lesz a házukkal vagy a háztartással, visszaköltözhetnek. Amikor idejöttünk, első dolgom volt szétnézni a falutokban, és megállapítottam, hogy sajnos sokan vannak vagy vagytok olyanok, akiknek úgy érzem, szükségük van a családom segítségére.