Dean nem akart hinni a fülének. Mégis mit hisznek ezek? Miért akarják a békés falucska életét felforgatni azzal az ötlettel, hogy jobbá teszik otthonukat? Vagy a kosaras ifjú szerint inkább tönkre teszik azt, amiért eddig küzdöttek. A fiú, ahogy hallgatta Lana édesapjának terveit, maga elé bámult. Nem érdekelte más, csak az, hogy ezt minél hamarabb tudassa családjával valamint, hogy elintézze, hogy a Roberts házhoz egy ujjal se nyúljanak.

Az egész történelem óra alatt a strébernek nevezett kosaras fiú magával vitatkozott. Nem érzékelte a külvilágot. Ahogy meghallotta a csengőt, kimasírozott a teremből, és egyenest húga osztálya felé vette az irányt, ám útközben egy kéz nehezedett a vállára. Hirtelen megállt, így az illető belerohant a fiúba.
̶    Szia – mosolygott vidáman a szőke szépség Deanre, aki válaszul csak biccentett, majd otthagyta a lányt.
Lana nem értette, hogy mi baja van a fiúnak, de elkönyvelte magában, hogy így vagy úgy, de szóba fog vele elegyedni. Dean ezalatt táskájával a vállán vágta ki Ashley osztályának termét. Ugyanis nagyon felzaklatta az a hír, hogy mire is készül az Evans család. Húga éppen fölnevetett, amikor testvére belépett a termébe.
̶    Dean, jól vagy? – ugrott föl a lány a helyéről, és bátyjához szaladt, hogy megtudja, mi gond gyötri őt, hisz látta rajta, hogy nincs jó hangulatában, ezt be is bizonyította azzal, hogy az ajtó kis híján összetört. Nyugtatóan megfogta Dean kezét, és kivezette az udvarra, hogy ott nyugodtan tudjon beszélni vele, és ne fürkésszék őket a kíváncsi szemek.
̶    Szóval? Halljam! Mi történt, ami ennyire felzaklatott?- kérdezte siettetve a fiút a válasszal, közben feszülten ujjait tördelte.
̶    Az Evans család... – suttogta maga elé Dean, majd felnézett húga barna szemeibe, amik zavarodottságot tükröztek.
̶    Hogy érted? Azok kik?
̶    A gazdag család. Ideköltöztek valami pályázat miatt, amit megnyertek. Ami arról szól röviden-tömören, hogy fel akarják újítani az iskolát, az épületeket – válaszolt idegesen, majd még suttogva hozzátette: – a házainkat...

Ashley hasonló képet vágott a hírek hallatán, mint Dean, de egészen más gondolatok jártak a fejében. Ő félt, csalódott volt, ellentétben bátyjával, akinek az egyetlen célja most az volt, hogy családját megvédje attól a szégyentől, hogy más segítségére szoruljanak.
̶    Azt már nem! – lépett föl erélyesen a lány, mialatt egy kövér könnycsepp gurult le az arcán – Nem tudják, mit csinálnak! Ha szétrombolják a falut, elveszítjük azt a sok emléket, ami itt történt. Dean, ezt nem hagyhatjuk! – borult idősebbik testvére nyakába felzokogva.
̶    Persze, hogy nem – dünnyögte húga nyakhajlatába, percekig álltak ott összeborulva, viszont amikor a lány úgy vélte, ideje összeszednie magát, elvált Deantől.
̶    Bocs, nem akartalak eláztatni, csak hát... – harapdálta szája szélét, miközben lesütötte a szemét. Mások szerint biztosan teljesen magától értetődő, hogy az ember a testvére vállán sírja ki magát, ám a Roberts lány mindig szégyellte mások előtt kimutatni a könnyeit. Nem szerette, ha bárki gyöngének látta, mert azt könnyen kihasználták, és egy olyan virágszál, mint ez a lány, magára veszi a sértegető becézéseket. Tudta, hogy Dean soha nem alázná meg, de mégis szégyellte a könnyeit, ha sírás formájában adta ki magából a megbántottságot, szégyent vagy más érzelmeket, mindig otthon a szobájába bezárkózva tette azt.
̶    Húgi, velem beszélsz. Nem mással! Miért haragudnék rád? Engem is rosszul érintett, amikor meghallottam – simogatta meg testvére karját.
̶    Tudom... – suttogta a lány, majd egy puszit adott Dean arcára – Most mihez fogunk kezdeni?
̶    Először is, felvázoljuk apáéknak a helyzetet, de ami a leglényegesebb, hogy védjük meg a családunk büszkeségét. Igaz, hogy szegények vagyunk, de van becsületünk és büszkeségünk, amit meg kell védeni. Erősnek kell lennünk. Egy család vagyunk, össze kell tartanunk – hangsúlyozta ki a fiú a semmibe bámulva, majd rápillantott testvérére, aki ijedtnek tűnt, de látni lehetett rajta, hogy ő jóban-rosszban kitart Dean valamint a többi családtag mellett. Ashley bólintott, jelezvén, hogy megértette, amit testvére mondott.
̶    Azt hiszem, most megyek – fordult meg a lány, otthagyva testvérét az iskolaudvaron.

Dean nagyot sóhajtott, hisz tudta, hogy ha bemegy újra össze fog futni a szőkeséggel, vagy ne adj Isten az apjával, amihez semmi kedve sem volt.  Inkább lett volna otthon az ágyában, ahol most ugrana rá szeretett ébresztője az ágyára, és kiderülne, hogy ez a nap valójában egy rossz álom volt.

Ezalatt az idő alatt Lanát szokás szerint körülzsongták. Beszéltek vele aztán mindenről, sosem fogytak ki a témából, főleg nem a csajok. Ők annyi kérdést fel tudtak tenni az új lánynak, hogy az alig tudta őket megválaszolni. A ruháktól a fiúkig, mindent kibeszéltek. A végén már az Evans lány is unta a dolgot, és megállapította, hogy a legtöbb lány iskolatársából úgy ömlenek a szavak, mint akiknek szófosása van. Mindig szerette, ha ő volt a középpontban, de ki nem állhatta, amikor valakinek annyira beszélhetnékje van, hogy nem bírja befogni a száját. Azt kívánta, bárcsak otthon lenne már.

Lana az édesapjával, testvérével, valamint az unokatestvérével lakik. Kiváló anyagi körülmények között élnek. A lány édesanyja viszont elköltözött tőlük, ő a pénzét az árva gyerekek megsegítésére fordította, valamint ő maga is az árvaházban dolgozott. Mindig azt állította, hogy férje és gyerekei azért segítenek – ha egyáltalán szándékoznak segíteni – másokon, hogy ezzel növeljék a már így is nagy népszerűségüket. A lány apja nem fogadta túl jól, hogy Rosalie miket állít, de ha nehezen is, elengedte őt, viszont megfogadta, hogy nem fogja visszafogadni, amire a nő rábólintott. Azóta sem tűnt fel az Evans családban.

A lány ezen gondolkodott, amikor Dean húgát pillantotta meg. Nem tétlenkedett, azonnal odament hozzá. Megragadta a karját, és maga felé fordította. A Roberts lány összerezzent, amikor Lana hozzáért, de azért oda fordult.
̶    Szia – vigyorgott Lana Ashleyre, aki pókerarccal bólintott egyet – Én Lana Evans vagyok, te pedig csak Ashley Roberts lehetsz – mosolygott rá kedvesen, amit a csokoládébarna hajú lány gyanúsnak vélt. Tudta ki ő, hisz alig pár perccel ezelőtt beszélt róla és családjáról, hogy mit szeretnének csinálni az ő szeretett falucskájukkal. Valamint reggel is látta az iskola előtt a lányt, amikor tűzpiros Ferrarija mellett beszélgetett a csöppet sem kevés új ismerőseivel, akik máris csodálattal tekintettek Lanara.

Ashley újra biccentett, majd várta, hogy az Evans lány belekezdjen mondandójába és ne a sült galambot várja. Ha nem mond semmit, megesküdött arra, hogy ott hagyja, hisz szülei azt tanították neki, hogy senki előtt ne alázkodjanak meg gyermekeik. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz.

̶    Szeretnél valamit? – kérdezte hidegen a barna hajú szépség, hisz a szőke bombázó csak állt előtte és egy mukkot sem szólt.
̶    Óh, igen! – rázta meg a fejét a szőkeség, mint akinek teljesen kiment az előbb a fejéből, hogy miért is szólította meg a másik lányt – Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon kedvelem a bátyádat, tetszik a személyisége. Esetleg, nem tudod, hogy eljönne-e velem valahová? – tette föl a kérdést tanakodva.
̶    Nem! – vágta rá rögtön a másik.
̶    Miért? – ráncolta szemöldökét az új diák.
̶    Dean ki nem állhatja a gazdagokat, és a lányokra sincs ideje, mert ő dolgozik, és még egyszer mondom, szerintem nincs esélyed nála, mert gazdag vagy. Akiket mellesleg gyűlöl, másrészt nincs ideje holmi cicababákra pazarolni az idejét – emelte meg hangját Ashley, valamiért sejtette, mire megy ki a játék. Lana csak el akarja csavarni bátyja fejét, de ő ezt nem fogja hagyni. Már éppen faképnél akarta hagyni a meglepődött ám annál idegesebb szőkeséget, amikor újabb gondolatai támadtak, amire késztetést érzett, hogy kimondja – Ó, és még valami, ha esetleg mégis Dean utánad csorgatná a nyálát, amit kétlek. Ugyanis azt nem fogom hagyni, megígérhetem neked. Ezt jól vésd az eszedbe! - jegyezte meg fenyegetően, majd otthagyta a másik lányt.