Lana elfehéredve bámult maga elé. Sosem képzelte, hogy egyszer azon kapja magát, hogy azt kívánja, bár megszerezhetne egy férfit. Pont egy szegényt. Lenézte őket, mégis ebben a fiúban annyi rejtélyt vélt felfedezni, amiknek titkát tudni akarta. Így eltervezte, hogy az információkat így vagy úgy, de meg fogja szerezni.

Dean feszültebb volt ezen a hétfői napon, mint bármikor. Ahogy rápillantott nem törődően Lanara, megsajdult a szíve. Nem akarta, hogy hozzányúljanak a házukhoz, sőt, az egész faluhoz, de ki ő, hogy ezt megakadályozza? Az angol órája alatt csak rajzolt különféle labdákat, hasonlókat a dolgozatlapjára. Nem érdekelte, mit szól hozzá a tanár. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fölpattant az óra közepén, és egyenesen az ajtóhoz ballagott.

̶    Mr. Roberts, ezt mégis hogy képzeli? – jajveszékelt a tanárnő, Dean megállt, észrevette, hogy az osztály mind őt figyeli csillogó szemekkel, mintha mindezidáig ezt várták volna. Valójában ez így is volt. Deannel sosem volt semmi gond, csendes volt, jó tanuló, és mindenki az a pillanatot várta, hogy végre a Roberts fiú is félrelépjen a tanárok szemében.
̶    Mrs. King, levegőre vágyom! - nézett kőkeményen a nő szemébe, akit majd szétvetett az ideg, hogy az eddigi legjobb diákja ilyen tiszteletlen lett.
̶    Én is levegőre vágyom, ugyanis semmi kedvem olyan diákok mellett lenni, akik még csak nem is tisztelettudóak. Nagy szó, ha egyáltalán tudtok százig számolni - nézett farkasszemet az osztályban vigyorgó diákokkal- Ti még csak gyerekek vagytok. Ha nem tanultok, mi lesz belőletek? Megmondom én! Az égvilágon semmi. Lusta, buta, rongyok vagytok. Nekem is van jobb dolgom, mint az, hogy ilyen kétbalkezes hülyékkel bajlódjak. - Dean a kilincsre helyezte a kezét, ugyanis annyira fojtogatta őt a légkör, valamint tanárnő erős parfümje. Mrs. King a Roberts fiú felé fordult – Most pedig megkérlek, mint az egyik legjobb tanítványomat, hogy ülj le és írd meg a dolgozatod. Azután esetleg beszélhetünk, mi miatt is vagy ilyen feszült – mosolygott kedvesen a fiúra. Egyébként ő volt az egyedüli tanárnő a fiú edzőjén kívül, aki szerette a Deant. Mrs. King kissé őszes hajjal rendelkezett, hiszen már a negyven-ötvenes éveit élte. Ennek ellenére is karcsú volt, mindig fekete vagy barna kosztümben jelent meg. Haját kontyban hordta, és mindig egy aktatáskával járt, bárhová is ment. Zöld szemei a fekete keretes szemüvege mögül kedvesen villogtak az emberekre. Mindenki kedvelte, ám őt is gyorsan ki lehetett hozni a sodrából.

Dean nem törődve Mrs. King szavaival, kilépett a folyosóra, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy a friss levegőn lehessen. Egyenesen a bejárati, számára inkább kijárati ajtóhoz rohant. Ott megpillantotta Lana édesapját, amint az igazgatóval cseverészik, úgy döntött kihallgatja egy részét a diskurálásuknak.
̶    .... Pontosan igazgató úr! - értett egyet Mr. Evans.
̶    Mondja, kérem, mikor is szeretné elkezdeni a falu felújítását?- kérdezte a Dean szerint kissé nagyképű igazgató úr.
̶    Szerintem már holnap hozzá láthatunk! A polgármester már aláírta a szükséges iratokat ugye?
̶    Természetesen. Szóval először az iskola, aztán a falu? – kérdezte kíváncsiskodóan az igazgató, ő nem olyan volt, mint a Robertsek, ő azt akarta, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia és mégis mindent megkapjon.
̶    Igen. Az iskolát már holnap megkezdjük, a falut meg olyan holnapután kezdik a munkások.

Dean kissé megijedt, amikor ezt meghallotta. Két napunk van, addig el kell intézni valahogy ezt. Nem nyúlhatnak se a mi házunkhoz, se a szomszédokéhoz. Nem fogom engedni. – gondolta magában a fiú, majd gyorsan leszaladt a lépcsőn így szemben találta magát a két férfival.
̶    Fiam, csak nem lógsz az óráról? – nézett farkasszemet a Roberts fiúval Mr. Cooper, az igazgató.
̶    Kicsit rosszul voltam, levegőre kell mennem – állta pillantását Dean.
̶    Micsoda kifogás - grimaszolt Cooper, ám ezt a megjegyzést a fiú eleresztette a föle mellett, és egyenesen az udvarra ment. Egyenletes léptekkel indult meg az iskola legöregebb és egyben legmagasabb fájához. Elkapott egy ágat, és felmászott rá, majd így tovább, már jó magasan járt, amikor meghallott egy női hangot.
̶    Nem fogsz leesni?
̶    Attól függ, ki kérdi! – válaszolta a fiú, és megállapodott az egyik ágnál, ezután leült rá. Onnan figyelte a lányt.
̶    Lana Evans  - válaszolt kedvesen a szőkeség –  mit keresel odafönt?
̶    Mit keresel itt kint? – válaszolt Dean kérdésre kérdéssel
̶    Tesi órám van, és az iskolát futom körbe párszor – próbált felmászni a fára, és mint kiderült, nem igazán ment neki – segítesz?- pillantott föl reménykedően a kosaras fiúra, aki csak megrázta a fejét.
̶    Úgy hogy tanulnád meg?
̶    Igaz – sóhajtozta a lány, viszont egyáltalán nem tetszett neki a válasz. Ám a fiú annál inkább, és kifejezetten örült neki, hogy végre hajlandó volt beszélni vele vagy egyáltalán rá nézni.
̶    Már megint tesi órád van?
̶    Formában tartom magam – kacarászott a lány, mialatt megigazgatta magán a ruháját. Így akarta felkelteni Dean figyelmét, de ez újra balul sült el. A fiú éppen a távolba meredt, nézte a tájat, ami az iskola háta mögött terült szét. A zöld vidék. A szántóföldek. A terebélyes lombkoronájú fák. Lélegzetelállítóan mutatott. Sokáig bámulta megbabonázva a mezőt és rá se hederített a lányra, aki otthagyta, mikor megunta, hogy ott kéretteti magát, miközben Dean rá se pillant.

A fiú, amikor meghallotta a csengőt, ami azt jelezte, hogy az utolsó órája véget ért, lemászott a fáról. Bement az osztályterembe, fölkapta a táskáját és elindult az ajtó irányába.
̶    Jobban vagy már? – hangzott fel Mrs. King kedves hangja.
̶    Köszönöm tanárnő, sokkal jobban.
̶    Ennek örülök, annak viszont nem, hogy faképnél hagytál. Megmondhattad volna, akár négyszemközt is, hogy problémád van. Esetleg valami családi ügy? – mosolygott rá törődően. Mrs. King ismerte Dean-ék szegényes családi körülményeit, és sokszor segíteni is akart rajtuk, ám a Roberts-ek illedelmesen visszautasították. Nem akarták, hogy rajtuk jótékonykodjanak, és egyébként is... ha mégis annyira nyomorúságos körülmények között élnének sem engedte volna a büszkeségük, hogy pénz fogadjanak el.
̶    Nem Mrs. King. Semmi ilyenről nincs szó.
̶    Nos, rendben, ha nem akarod elmondani, nem nyaggatlak. De elmondom neked, hogy ez esetben, mivel most fordult először az elő, hogy lógtál, ezért nem kapsz igazolatlan órát. De még egy ilyen és... – hagyta félbe a mondatot, hisz elkönyvelte magában, hogy a fiú érti, mire céloz.

Dean ahogy elhagyta az iskola épületét haza indult. Alig ment pár métert, meghallotta Ashley hangját.
̶    Dean! Várj meg! - futott bátyjához.
̶    Jól vagy?- kérdezte a fiú, ugyanis húga nagyon szuszogott.
̶    Mi? Ja, igen! Bocs csak ez a futás nem nekem való – nevetett fel kínosan, amin Dean is mosolygott egyet. Ashley sosem volt az a sportos típus, ellentétben Deannel és a kis Emilyvel. Ők addig futottak, ameddig bírtak, nyáron, amikor a fiú kishúgával játszik, sokszor szoktak fogócskázni és futóversenyt rendezni, amiben Ashley nem vesz részt, mert ő saját magát a világ legrosszabb futónak tartja.
̶    Milyen napod volt hugicám?
̶    Nagyon jó. Beszélgettem egy csomó olyan emberrel, akikkel még nem.
̶    Ez valóban jó hír.
̶    Na és neked? – kérdezte kíváncsian a lány.
̶    Nekem borzalmas. Azt hiszem, kezdek hasonlítani Garfieldre. Ő is utálja a hétfőt, és nekem is mostantól kezdve ez lesz a leggyűlöltebb napom a világon – nevetett fel.
̶    Lana miatt? – kérdezte Ashley Dean arcát bámulva, aki válaszul sóhajtott egyet.
̶    Meg a családja tervei miatt. Egyszerűen nem hagyhatjuk és kész.
̶    Igazad van – sóhajtotta a lány, majd elgondolkozva maga elé bámult.

Az út további része csöndesen telt, egyikőjük sem szólt a másikhoz. Hazaérve mindketten berakták a táskájukat, átöltöztek és neki láttak a munkának. Dean ment megetetni az állatokat, Ashley mosogatni, és kiteríteni a kimosott ruhákat. Ezzel hamar végeztek, hisz ez mindennapi munka volt.
̶    Ashley! Bejehet kapcsojni a tévét? Mesét akajok nézni- vihorászott a kis Emily.
̶    Hát persze, hogy be lehet! – adott puszit hugicája arcára, aki felugrott a kissé kopott kanapéra, és nézte a lusta Garfieldot – Azért el ne tanuld tőle, hogyan kell lustának lenni! - nevetett fel Ashley. Le akart huppani testvére mellé tévézni, hiszen végzett a házimunkával, amikor megszólalt a csengő. Ashley akár egy rugó, úgy pattant föl és az ablakhoz rohant, ahol kipillantott, és széles mosolyra húzta száját, amikor megpillantotta azt az illetőt, akibe szerelmes volt, és mint kiderült már az elején, kapcsolatuk halálra van ítélve. Mondhatni kirepült a házból, és a nyakába vetette magát az Aaronnak nevezett fiúnak, akivel ma találkoztak először. Hiszen ő is új diák volt a suliban és első látásra beleszeretett.
̶    Aaron – borult a nyakába, majd egy puszit lehelt az arcára.
̶    Mi a helyzet gyönyörűm? – mosolygott rá csábosan, aminek hatására Ashley majdnem elájult.
̶    Se..semmi - dadogott, hisz annyira elvarázsolta Aaron szeme, hogy az mesébe illő volt.
̶    Az klassz! Mondd csak, eljönnél velem valahová?
̶    Hová?- kérdezte a lány kíváncsian csillogó szemekkel
̶    Óh, az titok! - adott puszit Ashley szájára, aki ettől tetőtől talpig elvörösödött. Felforrósodott a bőre, sőt, szinte lángolt. Annyira, hogy még válaszolni sem tudott a kérdésre, így csak bólintott, és beszaladt a házba, hogy magára öltsön egy megfelelő ruhát, és a haját is kifésülte. Ez alatt Aaron fekete Ferrarijának támaszkodott karba tett kézzel, és úgy várta a lányt. Aaron, Lana testvére volt, és amikor megpillantotta Ashleyt az iskolában, felkeltette az érdeklődését, és látta, hogy a lányt is nagyon érdekli ő, sőt... Lana elárulta neki, hogy a lány valójában nagyon durva is tud lenni, ám nagyon szende is, úgyhogy vigyázzon vele, valamint ne szúrja el, hogy nővére megszerezze Deant.